Az eladósodott lakosság és a vállalkozások növekvő gondjai a felszínre hozták a bankok gazdasági szerepének kérdését. Kiderült, hogy a magyarországi bankok már évek óta a legmagasabb profitrátát élvezik az EU-ban − az EU átlagának mintegy kétszeresét −, de az is, hogy a kiemelkedő haszon érdekében a bankok kiemelkedően magas kockázatokat építettek be saját mérlegükbe, amelyeket aztán az egyoldalú szerződésmódosítás technikájával igyekeznek a nemzetgazdaság és a lakosság egészére hárítani. Mindez párosul egy szintén kiemelkedő hatékonytalansággal, hiszen a devizahitelek átlagköltsége messze meghaladja a visegrádi országokban tapasztalható szintet.

Az elmúlt években a bankoknak sikerült a fiskális politikára, tehát a kormányra hárítani a felelősséget az ország gazdasági helyzetéért. De az egyre durvább egyoldalú szerződésmódosítások világossá tették, hogy bármennyire is hibáztatjuk a kormányt az ország eladósodásáért, a lakosság és a kkv-k megszorult helyzetéért a bankok és a bankokat felügyelni hivatott PSZÁF és MNB a felelősek. A közvélemény szemében a bankok irdatlan kapzsisága a magyarázat, de sajnos a gondok gyökerei ennél mélyebbre nyúlnak. A bankok ugyanis egy veszélyes helyzetbe manőverezték magukat – és magukon keresztül az ország egészét –, amelyet fontos felmérni, mielőtt eldöntenénk, hogy melyik ujjunkat harapjuk.


Történt, hogy a pénzügyi szabályozás világszerte nem tudott lépést tartani az információs forradalom által kínált lehetőségekkel. A 90-es évek elején a bankok betétállományuk mindössze 75-80%-át helyezték ki hitelbe és a hátramaradt rész javát államkötvényekbe fektették. De kevesebb, mint két évtized alatt a virtuális pénzpiacok mérete a világgazdaság kb. két és félszereséről annak tízszeresére nőtt. Úgy tűnt, hogy a hatalmas piac önmagában biztosítja a hitelezéshez szükséges forrásokat, amelyek ezért épp olyan megbízhatónak tekinthetőek, mint a betétek. Ráadásul azt hittük, hogy az Európai Unió a folyamatos integráció felé halad, biztosítva az euró „mielőbbi” bevezetését, tehát az árfolyamkockázat hamaros megszűnését. Mindez lehetővé tette, hogy a bankok átalakítsák hagyományos kockázatfelmérő és vállaló szerepüket a kockázatok közvetítőjévé, hiszen nem tűnt kétségesnek, hogy a hatalmasra duzzadt piac a kockázatokat minden egyedi szereplőnél jobban fel tudja mérni, mi több, úgy szét tudja teríteni, hogy annak vállalása senkinek se fájjon. De nem ez történt. A piac a sokszereplős, nagyjából összehasonlítható erővel bíró részvevős szerkezetből egyre inkább a kevés, de nagy hatalmú szereplők világává vált, ahol az oligopolisztikus, a versenyt meghiúsító, a hatalmi pozíciók megőrzését és az egyéni gyarapodást szolgáló kimenetek lettek a jellemzők.
A Magyarországon működő bankok értették a kor szavát, sőt, a legjobb tanítvány szerepére aspiráltak. A térségben egyedülállóan, a betétállomány 160%-át (!) helyezték ki és a betétállományt meghaladó szükséges forrást a pénzpiacokon szerezték be, természetesen deviza formájában. Kialakult egy ördögi kör. A devizaforrást forintra váltották – hiszen a hitelfelvevő forintban kapta a kölcsönt és azt forintban törleszti –, ami fokozott forint keresletet, tehát erős forintot eredményezett. De az átváltásból keletkezett forinthalmaz inflációs nyomásként jelentkezett, ami a jegybanki alapkamat további növelését szükségeltette, ami persze, visszatérve a kör elejéhez, a deviza hitelállomány további növekedését fűtötte, és így tovább. (Az MNB kedvenc magyarázata a magas alapkamatra – miszerint az a magyar államkötvények ún. „kockázati felárát” tükrözi – téves.) Ezzel párhuzamosan, a bankok tőkeellátottsága sebezhetővé vált, hiszen tőkéjük forintban, de forrásaik és eszközeik egyre inkább devizában voltak. Az árfolyam romlása a kettő közötti arányt értelemszerűen a tőke kárára változtatja. Ha pedig az árfolyam gyengülése következtében a hitelportfolió minősége romlik, a bank köteles 2008. januárjától az EU-direktíva szerint előírt tőkemennyiséget biztosítani. A bankok most ügyfeleiket a mielőbbi előtörlesztésre kényszerítik a legkülönbözőbb, többnyire kitalált okok és az egyoldalú szerződésmódosítás bevetésével, mert nem tudnak megfelelni ennek a követelménynek. Nem is meglepő az Európai Fejlesztési Bank múlt héten közreadott elemzése, miszerint Magyarországon, Bulgáriában és Írországban a leggyengébb a nemzetgazdaság hitelellátottsága. A helyzetet tovább rontotta, hogy a forinthitelek egyre növekvő arányát devizaforrások finanszírozták, továbbá az, hogy a források és az eszközök futamideje közötti távolság csak nőtt. Ha a rövid lejáratú források kamatköltségeinek növekedését nem lehet az eszközök – tehát a kölcsönök – számlájára terhelni, mert annak lejárata távolabb van, mint a forrásé, a bank csökkentett nyereséget, esetleg veszteséget kénytelen elkönyvelni. A fentiek tükrében persze érthető, de nem megbocsátható az MNB és a bankok kardoskodása az erős forint mellett.
Hol a kiút? A bankok számára a válasz kézenfekvő. Biztosítani kell a fentiekben leírt kockázatok és veszteségek fedezetéhez szükséges forrásokat. Mivel az anyabankok erre vagy nem képesek, vagy nem hajlandók, mert a tőkepiacok előttük még mindig zárva vannak, nincs kihez fordulni, csak az adósokhoz. Fizessenek ők többet. Ha megnőtt a kockázat, mert a bankok a kelleténél nagyobbat vállaltak az emelt haszon reményében, most, hogy a haszon helyét a veszteség foglalja el, vigyék el a következményeket az adósok. A cél elérésének nélkülözhetetlen eszköze az egyoldalú szerződésmódosítás lehetősége, mi több, a banki hitelszerződések kiemelése a magyar jogrendszer kötelékéből, és áthelyezése valamiféle önkéntes illem- és viselkedési kódex hatáskörébe. De miféle jogállam, miféle jogrendszer az, amelyik az egyik szerződő felet kötelezi, míg a másiknak biztosítja a feltételek korlátlan változtatásának jogát? Mivel egy koherens jogrendszer nem ruházhatja fel az egyik felet a másik kárára ilyen jogosítványokkal, a bankok céljai csak a jogrendszer megkerülésével, a jogorvoslás kizárásával valósulhatnak meg. A bankok reménye szerint a kódex a jogorvoslás lehetőségét a bankfelügyeletre ruházná, és a bankfelügyelet, előbb-utóbb majd ismét úgy táncolna, ahogy a bankok fütyülnek.
Illemkódex helyett egy olyan szabályozás kell, amely (1) megkülönbözteti azokat a kockázatokat, amelyeket a bank a növelt haszon reményében vállalt (ezeket nem lehet átruházni az adósra) azoktól, amelyek (2) elkerülhetetlenek, nem a bank döntésének következménye, ezért az adóst terhelik. A bank adminisztratív költségeit pedig viselje kivétel nélkül a bank. A bankok szerződésmódosítási javaslatai és jelenlegi gyakorlata a három tételt összekeveri. Nem lehet megállapítani, hogy a bank forrásköltsége valóban megnőtt-e, ha igen, mennyivel, de azt sem, hogy a mintegy két tucatnyi tényező közül melyik milyen mértékben okozta a növekedést. Nem derül fény a bank rossz forrásbeszerzési döntéseire, esetleg rossz vezetésére, hiszen annak következményeitől a bankot megóvja az egyoldalú szerződésmódosításban rejlő lehetőség, a rossz döntésből fakadó veszteség átterhelése az adósra, akinek semmi köze sincs a rossz döntéshez. Ezért az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét ki kell zárni, helyette olyan indexeket kell kidolgozni, amelyek automatikus változása nyomon követhető, ellenőrizhető, amelyre az egyedi bank döntéseinek nincs ráhatása. Elképzelhető például, hogy az indexet a PSZÁF vagy a Nemzeti Bank állítja össze, és naponta nyilvánosságra hozza a hivatalos árfolyamokkal együtt. A havi törlesztés ebből az indexből és a szerződésben rögzített felárból állna össze. Az árfolyammozgások pedig nem a havi törlesztést, hanem a kölcsön futamidejét változtassák.
A piacgazdaság működéséből fakadó kockázatok felmérése, kezelése és vállalása a bankok hagyományos feladata. Ha engedjük, hogy a bankok ezt a feladatot azokra terheljék, akik nem erre hivatottak − a cukrászra, a sebészre, a tornatanárra, tehát a társadalom egészére − a kockázatok addig fognak tornyosulni a szakszerű felelősségvállalás hiányában, amíg bele nem rokkanunk, amíg magának a piacgazdaságnak a hitelességét romba nem döntjük. Még az igazságosságnál is több forog a kockán.Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!