Demokráciában egyetlen út az értelmes párbeszéd

l „Kötelező olvasmánnyá kellene tenni a hazai gimnáziumokban!” – így az egyik vélemény, a másik pedig sommásan lehazaárulózza… A komáromi pontonhíd című könyve – önéletrajz?, kor- és politikarajz? – mondhatni bestseller lett tavaly. Hogy áll a beígért folytatással?
– Köszönöm szépen, jól. Az utolsó simításokat végzem rajta. Augusztusban tán már meg is jelenik. A címe: A valóság erejével. Két részből áll: az első részben válaszolok azokra a kritikákra, kérdésekre, támadásokra – mert valóban kaptam hideget-meleget – amelyek értek, a második részben pedig természetesen a múlttal, jelennel, jövővel foglalkozom. Benne Horthy kormányzóval is, mert számomra érthetetlen az a tudatlanság és tájékozatlanság, ami megnyilvánul a társadalom egy részében személyét illetően. Tisztes tengerésztiszt volt, aki eligazgatta a Navarra hajót. De hogy „nagy államférfi” lett volna, akinek akár szobrot is kéne emelni?! A bevezetés címe: Látlelet a magyar ugarról. Nem nagyon vidám… Foglalkozom – újra – Trianonnal. Mert mind a mai napig nincs kibeszélve! Társaságban járva találkoztam olyan – hozzám képest fiatal, harminc-negyven éves – történelem-tanárnővel, aki azt mondta: ez belső érzelmi kérdéssé vált, s megrekedt egy bizonyos ponton. Olyan mint az istenhit. Nem lehet arról érvekkel vitatkozni, hogy most van Isten vagy nincs. Pedig a valóságot, az akkori, Trianon körüli és azt megelőző térképeket, a lakosság nemzetiségi, vallási összetételét, a gazdaságot, a magyar nemesség román bankoknak eladott termőföldjét is nézni kell – ez utóbbiról nem is írtam… Kibújt belőlem az egykori statisztikus: minden adatnak utánajártam, feketén-fehéren, a maga eredetiségében ábrázolva ezeket. Mert kétségbe vonták az adataimat. Elszámolok az 1901-es népszámlálás idején volt 64 vármegyével… Számokkal, térképekkel – tényekkel. Méghozzá forrásmegjelöléssel. Tudja, az ember beül egy taxiba, s beszélgetni kezd – lám, a mostani futballmeccs is ezt hozta –, rögtön előjön mondjuk az, hogy „jogunk van Erdélyhez”… Ha próbálom magyarázni: de hát már az Európai Unióban vagyunk, határaink virtuálisak, s már másfél száz éve is kevesebb volt ott a magyar – de itt sincs érv. Ha már tényekkel kellene disputába szállni, akkor  bezárulnak a fülek. Tudja, mint írtam, a történelem nem romantikus ifjúsági regény, ahol a jók mindig győznek, a gonoszok mindig elbuknak, és az utolsó oldalakon harsonaszó közben az igazság diadalmaskodik. A példa Wagner Sándor Dugovics-festménye: 1859-ben, a szabadságharc leverése után egy évtizeddel készült. Maga a tömény romantika, az önfeláldozás megdicsőülése. Csakhogy Dugovics Titusz tette nem követésre méltó példa: a „törököt” le kell lökni a „bástyáról”, nem leugrani vele… Az emberiség története, a történelem általában nem felemelő, lelkesítő olvasmány – a miénk sem az. Gyenge és kudarcra ítélt mindenki, aki balsikerei okát soha nem saját hibáiban, mindig a körülményekben, másokban keresi és találja meg. Gyönyörű a Himnuszunk. De a „balsors, akit régen tép” nemzeti önsajnálatból, „a megbűnhődte már e nép” feloldozásból nem lesz korszerű Magyarország. Nekünk itt és most olyan kérdéseket kellene feltenni és azokra válaszokat találni, amelyekkel határainkon innen és túl a magyarság minél nagyobb része egyet tud érteni. Legalább hajlandók legyenek elgondolkodni felettük, vitatkozni róluk…
l Vita, párbeszéd… Önnek is ez a – teljesen érthető – vesszőparipája. Most jelent meg Hankiss Elemér és Heltai Péter szerkesztésében a Münchausen báró kerestetik – Mit kezdjünk a nagy magyar válsággal? című kötet, amelynek mind a 83(!) szerzője a legkülönbözőbb oldalról és aspektusból a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza. Vágyja…
– Persze, hogy azt szeretnék. Normális ember egy demokráciában nem is szerethet mást. Magam is ezt írtam, írom. Párbeszédet kezdeményezni mindenkivel, aki erre hajlandó. Nem könnyű feladat, de nincs más út. Ha nem sikerül, nagyon rossz lesz élni ebben az országban. Ezt a borús végkövetkeztetést írtam első „irományom” borítójának hátoldalára. A párbeszéd hirdetése – vágya – emberi. S valóban: ilyen helyzetben, mint a mostani, talán a társadalom is nyitottabb az értelmes szóra, az értelmes érvelésre, mint máskor. Tán még összefogásra is, bár ebben kevésbé reménykedem, noha világ életemben optimista  voltam, s maradtam a nyolcvanadik életévemhez közeledvén is.  Két évtizeden át olyan országban – a majdnem Európa-méretű Brazíliában – dolgoztam és laktam életvitelszerűen, amely toleráns és befogadó. Hát hogyne szeretném, hogy itt, a mi Európánk közepén mi is azok legyünk?! Brazíliában néhány évvel ezelőtt volt elnökváltás: az új államfő, akit időközben újraválasztottak, egy szerény körülmények közül jött, volt szakszervezeti munkásember, a régi, akit váltott, pedig egy nagyon gazdag famíliából származó értelmiségi. És a régi elnök az újat feleségestől meghívta magához vacsorára, ott, fehér asztalnál beszélték meg az ország dolgait. Én azt szeretném, hogy ez nálunk se csak a mesében forduljon elő.
l Akadt, aki le „retrográd kommunistázta” könyve okán. Hogy is van ez?
– Ezen csak mosolygok. Én, az osztályidegen, akire először még az ötvenes-hatvanas évek közhivatali világában üde oázist képező Központi Statisztikai Hivatalban is páran ferde szemmel néztek… Ismertek, kedveltek, de azért csak figyeltek, nehogy „betegye az ellenség keze a lábát”… Sportoltam: teniszeztem, meg ugye egy ludovikás tisztnek a fia voltam. Összességében jó munkahely volt a KSH, ahol – a közgazdasági főosztályon – 1951-ben dolgozni kezdhettem. Péter György elnök, Zala Júlia főosztályvezető kiváló szakemberek voltak – ők, s egy „bejárós külsős” éles eszű, kedves, szerény egyetemista hagyott nyomott bennem, Kecskeméti Zsuzsa. Benne ma a mindig jó ügyért kiálló Ferge Zsuzsa tudós akadémikust tiszteljük. Azt hiszem, vele – bár nem állunk kapcsolatban – ma sok szempontból hasonlóan gondolkodunk… Amúgy csak 1968-ban, közel negyvenéves „fiatalemberként” léptem be az MSZMP-be, mert azok, akikkel a Gazdasági Bizottság Titkárságán együtt dolgoztam, azt érzékeltették velem – egy pillanatig nem bántam meg, úgy vagyok vele, mint azt Edith Piaf énekli sanzonjában, „Nem, nem bánok semmit sem…” –, hogy véleményük szerint az eseményekre hatni csak belülről lehet. Ekkor indult az új gazdasági mechanizmus. Ekkor szerzett híveket neki a tévében a kedves és okos dr. Agy közgazdasági alapismeret-rajzfilmsorozat, amelynek forgatókönyvét a máig publikáló Kopátsy Sándor írta. Nota bene: nem ártott volna a rendszerváltozást követően, sőt akár napjainkban is igénybe venni szakértelmét, s a kis figura báját, mert akkor talán nem lenne hazánkban ennyi, olykor szánt szándékkal is gerjesztett értetlenség… Amikor a reform, ami „varázsszóként” is funkcionált – „fékezett habzásúvá” vált, amikor jól hazavágták, sok helyre hívtak, a Magyar Nemzeti Bankba mentem. A könyvem – a második –  úgy fejeződik be, hogy van egy mondás: ha valahol bezárul egy ajtó, akkor egyidejűleg másutt kinyílik egy másik. Velem ez történt meg. Szeretném, ha a hazámmal is ez történne.
l Apropó: jegybank. Mit szól a monetáris politikához?
– Zavar. Bosszant. Nem jó az, ha egy ország pénzügyeit befektetési brókerek meg adótanácsadók irányítják!  Nem a zsebében kell kotorászni Simor Andrásnak, hanem el kell számoltatni, miért tartja túl magasra a forint kamatát. Eszetlen dolog elméletileg is! Ha emelik az olajárat, ő emelheti a kamatot, ahova akarja! Egy felturbózott kamatpolitikával, amit egyébként nem ő kezdett, hanem még Járai Zsigmond, az Orbán-kormány pénzügyminisztere, az „ő kutyájuk kölke”, aki szintúgy egy befektetési bróker. Ő 2001–2007 között állt az MNB élén. Ezermilliárdokra tehető, amit ezzel a kamatpolitikával az országnak okoztak piacvesztésben, tisztességtelen versenyelőny adásával a külföldi beszállítóknak. Irritál az, hogy a vezető politikusok közt túl sok az ilyen-olyan valutaalapi, volt nemzetközi tanácsadó, akik bizony politikai érzékkel – és érzékenységgel – alig rendelkeznek. Írok a könyvemben a kormányokról is, mert ez a fajta politikai érzék és érzékenység hiánya nem párt- vagy koalíciófüggő. De ugyan már, mondja meg nekem valaki azt is, hogy az utolsó húsz évben melyik volt az a kormány, amely törődött a nép, az istenadta nép sorsával, úgy igazán? Hogy az aprófalvakban élő több százezer ember, aki félanalfabéta – s ez igenis a bőr színétől független – miként és mit tanuljon, hogy önmagát és családját fenntartani tudja, hogy kilásson a világba, hogy ne álljon meg mellette az idő, segítettek-e ebben a pártok? Még talán az önkormányzatok valamicskét igen. De abból meg mennyi van?! Egy ilyen kis országban háromezernél több helyhatóság rengeteg, csak az erőt, benne az anyagi erőt forgácsolja szét. S akkor ide nekünk Nagy-Magyarországot is… Szlogenben. Amit szegény tájékozatlan, magukra hagyott emberek legalább átéreznek – ezt pedig az őket mindenben magukra hagyó felelőtlen politikusok meglovagolják, kihasználják. Itt és odaát egyaránt. Azon kellene gondolkodni, hogy bizony a magyar munkaerő jó része teljesen képzetlen…
l Ön az egész rendszerváltást Rióból élte át.
– Néztem végig – a távolból. Gondolom, akadnak, akik azt gondolják: páholyból. De ez nem igaz: az ember úgy van a hazájával, hogy bármennyire nagy is a világ, bármennyit ismert is meg belőle, igazából csak az izgatja, mi van otthon?! A korrupció, a tudatlanság, a széthúzás is akkor fáj, ha magyar. Nekem valahogy nem túlzottan tetszett az „átmenet”, meg ami utána jött. Azt a régi reformértelmiséget nem kellett volna a sutba hajítani. Andreas Oplatka – Oplatka András – a Svájcban élő történész, újságíró könyvében, a ’89-es határnyitásról, s annak utóéletéről szóló Egy döntés anatómiájában is szó esik arról, hogy mértékadó külföldi hatalmak sem voltak teljes mértékig elragadtatva attól, ahogyan az úgynevezett reformkommunista  értelmiséget negligálták, legalább is véleményem szerint. S arról sem lehet ma elfeledkezni, hogy az a megosztott közhangulat, az ország kettészakítottsága, amit ma érzékelünk, nem tegnap, vagy tegnapelőtt kezdődött, hanem 1989-ben, amikor az SZDSZ elkezdett kommunistázni. Az persze már más kérdés, amit mindmáig látni: minden párt saját kommunistája jó kommunista, a másiké meg akkor sem, ha valójában talán még párttag sem volt. Ismeri a hatvanas évek politikai jelszavát, ugye? „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Érvényesülhetne – természetesen a „kádárizmus” nélkül –  ma is, ha jobban egy irányba húznának – legalább a gazdaságot illetően – az ország érdekében a politikai pártok. De ma a magát konzervatívnak valló ellenzék túlnyomó része még azon is túlmegy, mint amit ez jelent: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Mert szerintük aki nincs velük, az ellenség – nem ellenfél, akivel vitázni lehet, kell.
l Ön Dél-Amerikából, Róna Péter közgazdász pedig szintén magyarként Észak-Amerikából tért haza. Kívülről jött emberként többet látnak meg, mint az itthoniak… Egyet ért az írásaival?
– A maga magnókazettáján nem fog látszani, hogy mosolygok. Azért, mert ezt megkérdezte. Egészen a legutóbbi nyilatkozatáig, amelyben „gyarmatsorról” értekezik, azt mondtam a barátaimnak, hogy ma Magyarországon egyedül a Róna Péter az, aki világosan látja és láttatja is, hogy mi lenne a teendő - mondta: a devizahitelekkel is egy tennivaló lenne, forintosítani kellene őket. A bankok alkalmazkodtak a helyi politikához, gazdaságfilozófiához, ezért történhetett mg, hogy oly sokan devizában adósodtak el. De nem vagyunk gyarmat, ám azt látni kell: van egy észak-nyugati és dél-keleti vonal a fejlettségben Európában. Ahogy délebbre és keletebbre megyünk, csökken a fejlettség – a gazdasági érdekek pedig ezt kihasználják, ennek részben oka máig, hogy a rendszerváltás utáni első kormány felszámolta az ipart, majdnem tönkretette az agráriumot, a piacokat. Nem szeretem a neoliberális gazdaságpolitikát: nekem Békesi László is az, aki a maga Reformszövetségével az irányba hatott, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek legyenek. Ezért tartom a 13. havi nyugdíj elvételét gusztustalan döntésnek válságkezelés címén. Egy nemzeti jövedelmünk van, azon osztozunk. De nem mindegy, miként. Van valami, amit az egyetemeken tanítanak: ez a stagfláció. A stagnáló gazdasággal párosuló infláció. Na ebből kellene kilábalnunk!

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!