Szilárd Klára
– Augusztus 4-én, kedden a budapesti Naphegyen nyílik kiállítása a Duna Televízió székházában, címe A sivatagtól Erdélyig.
– Örülök, hogy a Duna Tévé aulájában kapnak helyet kis kamarakiállításom képei: kilenc izraeli, sivatagi és kilenc „erdélyországi” olajfestményem, rajzom lesz látható egy hónapon át. Amikor Izraelben éltem, bejártam a Sínai-félszigetet is, elvarázsolt a sivatag, az egyáltalán nem halott természet. Most jelent meg Párizsban egy könyvem a sivatagokról. Erdélyben már a ’40-es években jártam, nemrég újra odautaztam. Sajnos Nagybányán, meg a többi gyönyörű városban már nem azt találtam, ami egykor megfogott: jó, tudom, elmúlt az idő, csak sajnos túl sok lakótelep, blokkház épült ott is… De az erdélyi vadregényes tájak, a hegyek, az emberek ugyanolyan kedvesek nekem. Tudom: a Duna összeköt – a nevét viselő tévét a világ magyarjai mindenütt nézhetik, maga a folyó pedig nagy szerelmem fiatalkorom óta. Rengeteget úsztam benne! Ha behunyom a szememet, szinte érzem a bőrömön a bizsergést a vágóan éles hideg vizét… Akkor voltak még külön Duna-uszodák, kosarak is – hallottam, végre újra van ilyen Pesten, egy uszályon. A folyót használni, megélni kell, évezredekkel ezelőtt is ezt tették eleink… Most meg Szentendrén élek, ami önmagában is a Duna partjának ékszere. Van egy kis házam, kertem – ebben egy miniszoborparkot hoztam létre, na meg rengeteget kertészkedem. Ez a hobbim. S ez olyan jótét munka, aminek sosincs vége! De van ám egy második nagy vesszőparipám is: a finom ízek előállítása. Szeretek csak úgy nekikezdeni sütni, főzni, kreatív tevékenységnek tartom, s másoknak, jóbarátaimnak is örömet szerezhetek vele. Sajnos drága férjem már öt éve nem dicsér meg érte: 2004-ben veszítettem el. Nem jó az embernek egyedül, de körülvesznek azok, akik őt is szerették, Baum Imrét, a Kodály-tanítvány kürtművészt.
– Első nagy kiállítása Magyarországon 1990-ben volt. Akkortájt Bayer Ilona és Kratochwill Mimi könyvet is írtak művészetéről…
– Utána már beindult az „üzem”… Pár éve életműkiállításom is volt az Ernst Múzeumban, élmény volt, hogy Göncz Árpád megtisztelt azzal, hogy ő nyitotta meg. Most meg a szecessziós szegedi REÖK-Palota látott vendégül. Amikor jó régen elkezdtem üvegképeket készíteni – Izraelben tizennégy zsinagóga vagy száz ablaka az én munkám – megismertem a vasat, a csodálatos anyagot. Azóta fémszobrokat is készítek. Egyszer azokat is bemutatom. Derűvel kell szeretni az életet, s még igenis lehetnek – kell, hogy legyenek – az embernek 88 évesen is tervei. Akkor is, ha az élet nehéz, ha fáj a lábam…
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!