Nem tekinthetjük komédiának!

 Teszem azt a publicista sztárjuk nekiveselkedése, amint József Attila ős patkányát (minden műelemző szerint: a fasizmust) átkereszteli a „tőkés világgazdaságnak”, sőt korszerűsítve a globalizációnak, hogy aztán annak minden bajáért a szokott gonoszokat, az éppen kormányon lévőket tegye bűnbakká. Szinte alig várja az olvasó, hogy az ő kedvére való kormányzat nekirontson a tőkés világgazdaságnak. (Az persze a legkevésbé sem szívderítő, hogy a jobboldal hangadói előszeretettel citálgatják a magyar progresszió immár vitathatatlan nemzeti nagyságait, noha például Ady egész életében az – őt folyton gyalázó – szellemi elődeik ellen harcolt). Ám e szokott buzgalommal megírt cikk olvastán csak kuncogva idézi fel az ember, hogy tavaly ősszel történetesen a Fidesz főradikálisa nevezte egy tévéműsorban a tőlük is radikálisabbakét meg nem gondolt gondolatnak, amely ős patkányként terjeszti a kórt (de legalább ő hű maradt a költőhöz).
Jót lehet szórakozni azon is, ha a másik (rá-adásul magát íróként jegyző) szerző egyetlen cikkében háromszor is képes odavetni, hogy „ezek lopnak, csalnak és hazudnak”: mintha olyan kötelező penzum volna, mint az ötvenes évek kirohanásaiban elmaradhatatlan (Titót gúnyolni vélő) „láncos kutya”. Valaki egy jobboldali honlapon akként szellemeskedik, hogy a főügyész figyelmébe ajánlja a szocialista és liberális képviselőket, valamennyit, amiért megnőtt az államadósság: vajon milyen képzetei lehetnek szerzőnek a jogállamról vagy éppen a költségvetési deficit okairól? Hogy a mai általános állami eladósodásról már ne is beszéljek.
Mulattató – és a politikai hátsó szándékról ordítóan árulkodó – az is, amit a jobboldali média napok óta művel a rendészeti miniszter és beosztottainak bakija körül. Bárhogyan erőlködnek is, nem hiszem el nekik, hogy ne tudnák: tipikusan bürokratikus hibáról van szó, s olyan politikus nincs, akit ne vezethetnének félre, ha jóhiszeműen is, saját munkatársai. Éppenséggel az véresen komoly, hogy ennek ürügyén a honi politikai terrorizmust minősítik a miniszter kitalációjának, miközben az ügyészség éppen kiterjeszti a vádat a (már lefogott) szervezkedőkre. Tényleg el kellene hinnünk, hogy egy jobboldali korifeus nem lépne bele hasonló csapdába, ha egyszer odanyomják neki a felvételt, amelyet az egyik gyanúsított számítógépén találtak?!
Még a legdörgedelmesebben számon kérő szándékú jobboldali cikkeket is rendre – legyen – tragikomikussá teszik a bennük lévő logikai bakugrások, amelyekkel a szerző eljut mondandója céljához: úgy kell „ezeket” elszámoltatni (ami legitim ellenzéki törekvés), hogy az valójában leszámolás legyen. Mind gyakrabban ismételgetett szólammal: „igazi rendszerváltás”. Ehhez persze elébb tagadni kell a két évtizeddel ezelőttit, a több párt rendszerű demokratikus jogállamra történt áttérést, ami – lássuk be – nem is menne elemi logikával. Ilyenkor van kéznél a „hatalom átmentése”, ami olyan jól hangzik egészen addig, amíg meg nem gondoljuk, hogy a szocialisták azt bizony nagyon elvesztették és csak négy hosszú év múltán kapták vissza – a szabadon választó néptől. De erre a jobboldali attitűdre már a tizenkilencedik századi versike is utalt: „ha a többség balra ment, kinek kell a parlament”. A világ rendje nyilván csakis akkor áll helyre, ha – mint most oly biztosak benne – ők „mentik át” nyolc év után a hatalmukat (és ilyenkor készek megbocsátani az annyit gyalázott közvélemény-kutatóknak is, sőt rájuk hivatkozva ebrudalnák ki idő előtt a parlamentben még többséget elérni képes kormánypártot).
Tulajdonképpen lehetne nevetni is az öngerjesztő erőlködésen, amint a jobboldali publicisták és politikusok versengenek: ki képes hatásosabb szóképpel lefesteni a szörnyű hazai állapotokat, a romba döntött – és természetesen: kifosztott – országot. Épülhet itt bármi, akár látványos dolog is, azt muszáj tagadni, már csak azért is, hogy majd legyen mentség az ígért csodatevés elmaradására. S persze a – térségünkben tagadhatatlanul – vadkeletire sikeredett kapitalizmus összes bajáért a mai hatalom a felelős (jelzem, ha valóban létezik – és hát nem mindig alaptalanul – „kádárista nosztalgia” a társadalomban, talán nem volt okos politika szinte odataszigálni a névadóját az orbáni térfélre). Hogy a világválságért is az azt (amúgy nem is ügyetlenül) kezelni próbáló kormányt kárhoztatják, azt fel se rónám, mert az ellenzékiek másutt is megteszik.
S azokat kifejezetten megmosolyoghatjuk, akik felnőttként élték meg a rendszerváltást, korábban így-úgy együttműködve a pártállamival, amint egyre találékonyabban tüntetik el hajdani betagozódásuk nyomait (ha teszem azt egy akkori főtisztviselő követeli most „az elmaradt nemzeti számonkérést”, azon tényleg csak derülni lehet, s ha e nagy tisztogatást az egyeduralmú párt egyik volt főembere is helyesli, azon már kacagni is). Aligha véletlen az indulat sem, amellyel nekiesnek a pár száz egykori igazi ellenzékinek, akiknek puszta léte bizonyítja, hogy azért nemcsak utólag lehetett ellenállni. De vajon két évtizede ki számoltatott volna el kit, ha éppen ők nem akartak leszámolást?! Az együttműködés fokozatai alapján talán mégsem járta volna.
Csakhogy mára vége a komédiának. Közben ugyanis felnőtt egy vagy immár két „érintetlen” nemzedék, amelynek egy részét sikerült eltéríteni az árnyalt ítélkezéstől. Amiben kétségtelenül komoly szerepe volt az utólag bátrak buzgólkodásának is, a puha – valójában a túlnyomó többségnek elviselhető – diktatúra módszeres összemosásának véresebb előzményeivel. A szélsőjobb mindenkit, még a Fideszt is, nyugtalanító előre törése éppen a fiatalabb korosztályokban ennek a következménye. Róluk tudni lehet, hogy el is hiszik a „második rendszerváltás” szükségességét (a politikai törekvés találkozik a nemzedéki törtetéssel), ők komolyan szeretnének leszámolást és radikálisaik nyűgnek érzik a jogállamot. E korosztály egyik újsütetű médiasztárja szombati interjújában úgy képzeli a kormányváltást, mint feljogosítást „kiszorítani a szakmából” (tényleg: hogyan?) azokat a kollégáit, akiknek letagadhatatlanul van előélete, s akik őszerinte „kisiklatták a magyar demokráciát”. Vagyis boszorkányok pedig vannak, Kálmán király ide vagy oda, el kell tisztítani a terepet a hozzá hasonlók előtt. Hogy mitől és hogyan „siklott ki” a magyar demokrácia, s azt vajon milyen – és hová vezető – sínre kellene visszahelyezni, az már korántsem mulattató gondolatokhoz vezet. Hiszen az ifjú tisztogató nemcsak a sajtóban tenne rendet, hanem az árokpartra küldene kaszálni bírákat is, nem vesződve olyan csekélységekkel, mint magánmédia, vagy független hatalmi ág.
Bizony, már a legkevésbé sem mulattató, hogy akiknek nem tetszett (de hát miért is tetszett volna?!) forradalmat csinálni, most legszívesebben pótrevolúciót csinálnának, s evégett elsőbben is megerőszakolják a valóságot. Az még bárhol elmegy ellenzéki taktikának, hogy kitartóan hajtogatják: „éllovasból sereghajtók lettünk”, noha persze a jobboldali kormányzás idején is legfeljebb a kelet-európai élbolyban voltunk és most is akadnak mögöttünk lévők (nem szólva a „tönkretett” gazdaság mára mégiscsak valamicskét magasabb szintjéről, ami persze alatta marad az elszalasztott lehetőségnek). Ám amikor ez már igazi – és a demokrácián túlmutató – politikai indulatok, törekvések indokává válik, s fiatal generációk megszédítőjévé, akkor talán vissza kellene hőkölni. S eltűnődni azon, vajon miért tartanak ki a legádázabb választási csatákban is a nyugati mértékadó jobboldaliak a pragmatikus önmérséklet mellett. A forradalom ugyanis, mint tudjuk, a saját gyermekeit is meg szokta enni. A szélsőjobb mindig gátlástalanabb lesz egy ilyen meggondolatlan vetélkedőben, ellene azt aligha lehet megnyerni. Könnyen előfordulhat, sőt valószínű, hogy a mostanság nekivadult, méltányosságot nem ismerő, tigrisen lovagolókat sem mulattató fejleményeknek nézünk elébe, s végül nekik is arcukra fagy a vigyor.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!