Kommentár

Bevittek egy terembe, majd kinyílt az ajtó és ott áll velünk szemben Clinton elnök – mondta a burbanki (Los Angeles-i) hangárban, ahová különgépüket betolták, az Észak-Koreából frissiben kiszabadított két túsz egyike, s elsírta magát. Nem csoda, hiszen a március óta phenjani fogságban tartott (kínai, illetve dél-koreai származású) amerikai tévés újságírónőket addigra már 12 évi kényszermunkára ítélte az észak-koreai rezsim, így tényleg drámai lehetett számukra minden előzmény nélkül szembekerülni exelnökükkel, s ebből persze tudni, hogy meg vannak mentve. E pillanatig azonban sok hónapos diplomáciai játszma zajlott le a kulisszák mögött.
A két nőt történetesen Al Gore-nak, Clinton alelnökének tévétársasága küldte a kínai–észak-koreai határra, amelyen rendre szöknek át menekülők a Kedves Vezető kíméletlen diktatúrájából. Ott fogták el őket, Phenjan szerint a koreai oldalon, ami – ismerve a rezsim viszonyait – szándékos határátlépés aligha lehetett, ha az volt egyáltalán. Hiszen túlságosan is kapóra jöttek az Obama elnöki nyitányát teljesen váratlanul és elemzők számára érthetetlenül „keménykedéssel” fogadó Kim-rezsimnek, amely éppen akkortájt mondta fel a korábbi hatoldalú tárgyalásokon kötött egyezményeket és kezdett ismét fenekedni atombomba-gyártással (és szakértők gyanúja szerint a nukleáris titkok továbbadásával más rossz rezsimeknek). Két amerikai tússzal kicsikarni valami engedményt Washingtontól: ez lehetett az álma a sokak szerint végnapjait élő és az új keletű phenjani hagyomány alapján az apjától kapott vezérséget a fiára átörökíteni készülő Kim Dzsong Ilnek. Égetően szüksége lehetett valami, a tekintélyét legalább odahaza „visszaigazoló” látogatóra, s le is adták a jelzést Washingtonnak.
Mire a Hillary Clinton vezette State Department érthetően lázas munkába kezdett, tapogatózni az észak-koreaiaknál, mégis: kire gondolnak? Ajánlották Gore-t, Richardson volt elnökjelöltet, ám július derekán a két tússzal közölték fogvatartóik: megüzenhetik családjuknak, hogy maga Bill Clinton kellene… S talán nem kizárólag azért, mert vele oly hatásosan mutatott a közös fotó, noha a mindig derűs Clinton kivételes komorsággal, mereven ült a boldogságtól sugárzó Kedves Vezető mellett: személye alibit is kínált a túszoknak adandó „humanitárius” Kim-kegyelemre, mivelhogy Phenjanban számon tartották protokolláris elnöki kondoleálását a papa Kim halálakor, vagyis ezt „illett viszonozni…”
Hűvös elemzők persze azt latolgatják, hogy a Kim-rezsim most alighanem újabb árat szeretne bevasalni azért, hogy ismét megígérje, amit már korábban megígért. Óvja is a Washington Post vezércikke Obamát, nehogy másodszor is megfizesse a politikai árat, ha már Washington a túszszabadítás kedvéért belement abba, hogy a két nő kegyelmet kapjon, ami vétkességük közvetett elismerése. De mivel Phenjan régóta szeretné kicsikarni a kétoldalú amerikai–észak-koreai tárgyalásokat, a Clinton-vizit nyilván mégsem tekinthető puszta magánlátogatásnak egy exelnök részéről, hiába állítja a Fehér Ház, hogy Obama nem folyt bele az egyezkedésbe. Ám ki kételkedhetne, hogy az előd alaposan beszámol az utódnak, benne a külvilágot izgató kérdésről is: milyen Kim egészségi állapota? Valamikor talán azt is megtudjuk, orvosok készítették fel Clintont, mit figyeljen meg, avagy pár kísérője közé csempésztek doktort, ami a hidegháborúban többször is előfordult.

A.J.   

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!