Minden és semmi

Csak szűkebb szakterületemen maradva: a végzetteknek alig fele kap munkát – még kompromisszumok árán sem. (A szakterületen dolgozóknak ugyanis csupán alig 60 százaléka diplomás, mégis a végzettek kétharmada érettségihez kötött munkakört tölt be. Amúgy persze a felsőoktatás-politika piacosító szemlélete általában is magára hagyta az intézményrendszert – minden tudományterületen. Általában is jellemző, hogy míg a fejlett országokban a diplomások elhelyezkedési rátája 80 százalékos, nálunk ez a mutató 60, ami az EU-átlag alatt van 10 százalékponttal. Az Eurostat adataiból az is kiderül: a volt kelet-közép-európai országok mutatói közül a miénk a legalacsonyabb. Attól tartok, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének természettudományokat preferáló törekvése csak részsikereket hoz, a diploma anyagi és egzisztenciális devalválódása még hosszú ideig nyomasztólag hat az érdekeltekre. (Hacsak nem külföldön látják boldogulásuk zálogát…)
Ma, kissé sarkítva, szinte csak az nem kerül be a felsőoktatásba, aki nem jelentkezik. Tíz frissen érettségizőből nyolc azonnal továbbtanul. De vajon miért jó az egy országnak, hogy miközben öt év alatt megkétszereződött a korosztályban a diplomások száma, addig a szakmunkáshiány miatt katasztrófahelyzet fenyeget. A hazai felsőoktatási tömegképzés „ad hoc” jellegű. Az erőforrások elégtelensége, a tudásmenedzsment hiánya már a képzés ideje alatt megmutatkozik. Nem jutnak felszínre kulcskompetenciák, a „kétosztatú” alap- és mesterképzés lényege még a mai napig sem teljesen ismert az érintettek előtt. Elég csak a „váltás” körüli bizonytalanságokra, vagy a feltöltetlen keretszámra utalni a tanulmányokat megkoronázó mesterképzésben. És akkor még nem szóltunk az osztott forma pedagógusképzést érintő vonatkozásairól.)
A bolognai folyamat gyakorlati megvalósulása sötét ló maradt. Az alapképzés három éve alatt a hallgatók egy olyan szociokulturális-kommunikációs evolúciónak a részesei, amelynek alkalmazhatóságáról alig lehet valamit tudni. Hacsak azt nem, hogy a felsőoktatási intézmények valóságos offenzívát indítanak kapacitásuk feltöltéséért.
A felsőoktatás normatív finanszírozásának csökkenéséből nem oldható meg a közszférához tartozó oktatók mostaninál méltányosabb bérezése, az infrastruktúra elégtelensége miatt elmarad a szakmai műhelymunka, ami az oktatás szereplőinek – tanárnak, diáknak egyaránt – életpálya-vezetési modellt kínálhatna. Első: az intézmények túlélése a szüntelenül változó társadalmi-gazdasági körülmények közepette. Csak remélni lehet: valótlanok a hírek, amelyek a felsőoktatás privatizációjáról szólnak, még ha részlegesen is. Kényes kormányzati kérdés, tőkeszűke időkben. Csakhogy a külföldiek üzletrészszerzésére, a hazai kvóták eladására, az OECD akkreditációjára nemet kell mondani.
Dr. Nagy Zoltán Debrecen,
médiakutató

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!