Tragédiák tükrében

Ezért oly lehangoló, ha némileg igazságtalan is a bécsi Der Standard véleménye, amely nemcsak a sorozatos romagyilkosságokat tartja ijesztőnek, hanem a magyar társadalom „közönyét” is, amivel ezeket fogadta. Ez így persze nem igaz, az országot vitathatatlanul megrázta, sőt a túlnyomó, tisztességes többséget pártállásra való tekintet nélkül megrémisztette ez a brutális embervadászat, hiszen alighanem még a romákra előítélettel tekintők nagy része is megriadva számol a rettenetes következményekkel, egy etnikai háborúskodás kirobbanásával.
Csakhogy az osztrák liberális lap nyilván a nyugati demokráciákban megszokott reagálást kérné számon, amikor hiányolja a nagy szolidaritásnyilvánításokat a roma közösséggel, a nyilvános tiltakozásokat, s bizony ezek tükrében veti oda, hogy csupán a Magyar Gárda menetel. Beérett két esztendő termése, az újnyilas mundérosok háborítatlan parádézása és a magyar jogállam tehetetlenkedése: a külvilág immár a gárda országaként tekint ránk. Ahol gátlástalanul és zavartalanul árad az a – Nyugaton nem lacafacázó leegyszerűsítéssel fasisztának nevezett – szélsőséges propaganda, amelynek számos (és valamennyi hasonló nemzeti előéletű) európai demokráciákban bizony képesek gátat állítani. Ha aztán egy immár ilyen imázsú országban kerül sor cigányok hidegvérű legyilkolására, akkor megengedhetetlen volna az, amit a Standard közönynek minősít.
Minden parlamenti párt képviseltette magát a pénteki kislétai temetésen – jelentette a sajtó, s noha ez természetesen helyeselhető reagálási minimum, még inkább kiáltóvá teszi a demokratikus erők látványosan, ha úgy tetszik: tüntetően egységes fellépésének nyugtalanító hiányát. Amikor egy párizsi Szajna-hídról a vízbe ölték a francia neonáciknak nem tetsző észak-afrikai fiatalembert, a tiltakozó menet élén Mitterrand köztársasági elnök haladt és magától értetődően együtt vonultak a politikai ellenfelek. Se szeri, se száma a hasonló, tehát az ilyenkor demonstrálandó nemzeti egység nyugati megnyilvánulásainak (de nemrég Prágában is ekként – az érsekkel az élen – szegültek szembe az újfasisztákkal). Közvetlenül ilyen tragédiák után nincs helye pártpolitizálásnak, noha az utóbb, a helyzet és felelősség elemzésében persze elkerülhetetlen. Ám a jelképes összekarolás kiállás azért a demokráciáért, amelyet a hasonló támadások veszélyeztetnek. Nem egészen esztendővel a Bush–Gore szavazatszámlálási vita, vagyis az utólag bebizonyosodottan jogos demokrata sérelmek után az ellenzék pillanatig sem habozott a republikánus elnök mögé állni a szeptemberi terrorakció nyomán.
S ennek akkor is így kellene történnie egy magát európainak tartó demokráciában, ha egyáltalán nincs egység – a tettesek elfogása híján miként is lehetne?! – abban, minek is tekintsük e sorozatgyilkosságot. Itt valóban szerepe van világképnek, sőt pártállásnak is: a baloldali véleményformálók megelőlegezik – a cigányellenes uszítások láttán nem éppen alaptalanul – a rasszista motívumot, míg a jobboldalon ez ellen hevesen tiltakoznak. Sőt, némelyik felelőtlen publicistájuk egyenesen „viszontváddal” él, fel sem fogván, hogy ily módon jószerivel maga keveri gyanúba a saját politikai oldalát: ha annyira el tudja képzelni a romagyilkosok „mozgatóinak” a szerinte mindenre, még erre is elszánt ellenfeleket, akkor ne tiltakozzék azok hasonló logikát követő (többnyire azonban csak névtelenül megnyilvánuló) túlzói hallatán. Az pedig már tragikomikus, amikor valaki azt fejtegeti, hogy a kormányerőknek jól jönnek e gyilkosságok, s ezért nem is akarják megtalálni a tetteseket, de majd elkapják őket „netán a jövő évi választások után”: hát persze, pont úgy, mint a ’98 tavaszi robbantásokét.
Valóban lehet sokféle következtetést levonni a „kiknek az érdeke?” klasszikus kérdést feltéve, s egyáltalán nem hagynám ki az országot destabilizálni akaró külföldi titkosszolgálat lehetőségét sem. De magát a tényt, hogy rendre romák az áldozatok semmi sem fokozhatja le, ez bizony nemzeti tragédia, s ezért a közéletnek akként is kellene kezelnie. Igen, látványosan, s nemcsak a külvilág, hanem a saját társadalmunk meggyőzésére is. Bizonyítva, hogy a szélsőségesek cigányellenes kirohanásai (és menetelései) dacára a demokratikus Magyarország mégsem a gárda országa, ez nem rasszista társadalom, s hogy itt a túlnyomó többség nem akarja, sőt nem is engedi belerántani magát etnikai polgárháborúba. Ezt jeleznék – a külvilág számára is – azok a Nyugaton megszokott, s ekként általuk okkal hiányolt jelképes kiállások.
Ettől oly elszomorító, hogy megint (nem először) kiderült: elnöke van a köztársaságnak, államfője sajnos nincs. Mármint olyan első embere, aki nemcsak bérli a Sándor-palotát, hanem tisztában is van egy demokrácia legfőbb közjogi méltóságának erkölcsi kötelmeivel. Micsoda felzúdulás fogadta, amikor ama szeptemberi tragédia nyomán az amerikai elnök csak két napot késlekedett elmenni a lerombolt tornyok helyszínére, s onnan szólni nemzetéhez: Bushnak éppen e kiállásával sikerült megfordítania a közhangulatot. Megértem, ha a jogász elnökünk nem óhajt a tettesekről prejudikálni, ám az áldozatok kiléte tragikusan ismert. Aminthogy a sorozatgyilkosság vészes hatásai is felmérhetők. Képtelenségnek tartom, hogy Sólyom egy héten át nem talált módot államfői kötelessége teljesítésére. Akár egy telefon az áldozatok családjának megtette volna: amikor Martin Luther Kinget az alabamai fajüldöző állami hatalom lefogta, s szövetségi elnökként Kennedy tehetetlen volt, jobb híján felhívta a fekete polgárjogi vezető feleségét, s ebből mindenki tudhatta, kivel szolidáris. Sólyom nyugati kollégái ilyen helyzetben mindig leleményesek, mert tudják, hogy a társadalom várja tőlük a gesztust. Holnap állítólag majd fog beszélni (a kormányfővel való találkozása után), de ez sajnos az elmúlt heti – mind ingerültebb – publicisztikai sürgetések ismeretében már késő. Sikerült ismét önmagát nyilvánítania irrelevánssá.
Pedig éppen a hideg polgárháborús állapotaink tették volna égetően szükségessé, hogy az elvben a pártharcok fölé emelkedő, a nemzeti egységet kifejező ember szólítsa fel az acsarkodó, de etnikai konfliktust nyilván nem akaró politikai táborokat a közös fellépésre egy olyan tett ellenében, amely belesodorhatja az országot a valóságos hadakozásba. Hiszen a Sándor-palotából jól látható volna, hogy a politikai ellenlábasok már szinte képtelenek e közös, a külvilág szemében viszont elengedhetetlen demonstratív akcióra (bár ha a gárdaavatás „észre nem vételére” gondolok, volna okom ebben kételkedni). Az annyiszor visszautasított baloldal szinte már le is mondott arról, hogy rávehetné erre ellenzéke mérvadó politikusait. Azok pedig ilyenkor mintha sutba vágnák a folyvást emlegetett nemzeti érdeket, s inkább a szélsőjobbra sandítanak, nehogy ott – a nyíltan cigányellenesek köreiben – zokon vegyék az esetleg „túl kemény” megnyilvánulást. Ehelyett teátrálisan sürgetnek eredményes nyomozást, vagyis még ebből is szeretnének némi politikai haszonra tenni szert. Holott nyilván tudják ők is, milyen irdatlanul nehéz ilyen sorozatgyilkosság elkövetőit megtalálni (a magányos amerikai robbantót, az Unabombert például jó másfél évtized után buktatta le fivére, vagyis el nem kapták, de a pennsylvaniai orvlövész elfogása is három esztendőbe telt, csak a washingtoni gyilkos páros került kézre hetek alatt, mert szinte naponta lövöldöztek, de említhetnénk az évekig hajszolt nyugat-európai helyi terroristákat is).
Régi sérelem a jobboldalon, hogy ellenfeleik „lefasisztázzák” őket. Most is ezt emlegetve utasítják el, hogy összefüggés volna, vagy akárcsak lehetne a tudatosan terjesztett rasszizmus és a gyilkosság sorozat között: mintha attól tartanának, hogy ezt elismerve, vagy csupán megengedően feltételezve, ők is gyanúba keveredhetnének. Holott éppen e logikátlan tiltakozással adnak tápot az őket gyanúsítóknak. A kígyó a farkába harap: nem akarván együtt fellépni a baloldallal még egy nemzeti tragédia esetében sem, s elvetvén azt a logikát, amelyet pedig a külvilág is elfogadni látszik, akkor hagyják magukat a szélsőségesekkel egy gyékényen megárulóknak tűnni, amikor a kormányzás küszöbén toporognak. S ez újabb nemzeti tragédiát ígér.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!