Nem különösebben jó film a Közellenségek. Nincs olyan hangulata, amely
az ember bőrére tapad, és elkíséri még akár több órán át. A zenéből
egyetlen hangjegy sem maradt meg, mintha némafilmet láttam volna, pedig
bevetették még a csodálatos Diana Krallt is, mint bárénekesnőt.
Az Oscar-díjas francia színésznő, Marion Cotillard nyúlfarknyi
szerepében kiragyogott a filmből, és Johnny Depp is tudott pár
árnyalatot vinni a nem is olyan sötét lelkű, mint inkább csibészes
bűnöző alakjába.
Christian Bale azonban nem ragadott magával, már a Terminátor – Megváltásban sem jött át az a belső tűz és szenvedély, amelyet megismertünk tőle A gépész vagy az Amerikai pszicho című filmekben. Michael Mann sem erről a rendezéséről marad meg emlékezetünkben olyan remek filmek után, mint A bennfentes, Az utolsó mohikán, a Szemtől szemben, vagy a Collateral – A halál záloga. A díszlet-, jelmez- és az egész látványvilág szintekkel gyengébb, mint a hasonló korban játszódó, Clint Eastwood rendezte Elcserélt életekben. A Barátok köztben is színvonalasabbak a párbeszédek, mint a Közellenségekben. A dramaturgia következetlen, széthulló, ráadásul mindez több mint két órán keresztül szúrja a szemünket.
Mégis van valami egészen csontig hatoló a Dillinger-történetben. Dillinger valójában nem volt igazi közellenség, sőt, az emberek rajongtak érte. És nem azért, mert kora Robin Hoodjaként csak a kizsákmányoló gazdag bankoktól rabolt pénzt, a kisembereket sosem károsította meg. Vagy mert olyan veszettül jóképű lett volna (bár Johnny Depp kétségtelenül elég jó külsőt kölcsönzött neki). Van benne valami vonzó, valami csodálatra méltó az egyszerű ember számára (talán ezért volt Ambrus Attila, a „Whiskys” is népszerű a maga módján). Amiért még az FBI-osok is szinte tisztelettel tekintettek rá, holott az ellenkező oldalon állt, és megszegte a törvényt.
Dillingernek volt bátorsága élni. Nem voltak korlátai, nem voltak tervei. A múltján nem rágódott, csak a jelenben létezett. Nem hunyászkodott meg semmilyen tekintély előtt, nem óvatoskodott, nem fektetett energiát abba, hogy megfeleljen másoknak, még arra sem, hogy jó modort gyakoroljon. Megtette mindazt, amire az átlagember képtelen, mert talán túl sok (erkölcsi) gátlás munkál benne, vagy mert túlságosan megalkuvó. Nem csoda, ha ez borzasztóan imponált a nőknek is, köztük az angyali Billie Frechette-nek (Marion Cotillard). Már Johnny Cash is megénekelte, hogy „az angyalok a rossz fiúkat szeretik, a szerelem fogva tartja a szívüket”...
Testi-lelki egymásra találásuk egyben a férfi végzetét is jelentette. Sebezhetővé tette őt, hiszen a nőn keresztül könnyű volt megtalálni és elfogni. Másrészt, ha sikerült volna kikerülniük a törvény kezét, az a szerelmük végét is jelentette volna. Előbb-utóbb kénytelenek lettek volna konszolidálni a kapcsolatukat, márpedig Dillingert nem lehet elképzelni egy kisvárosi házikóban, amint nap mint nap a melóba jár, majd haza a nejéhez és a gyerekekhez, este rádiót hallgat és megiszik egy-két sört. Egy fickó, aki egész felnőtt életében felülhelyezte magát ezeken a konvenciókon, inkább ellovagol a naplementébe, mintsem ilyen béklyókat rakjon magára. Kettejük szerelme Billie-vel szükségképpen tragikus, ugyanúgy bukik el, akárcsak Rómeóé és Júliájé, épp ezért is gyönyörű és ellenállhatatlan. Billie-nek el kell őt veszítenie, minden áron. Közös daluk, a népszerű jazz sztenderd, a „Bye-bye, blackbird” (Viszlát, fekete rigó) kezdettől fogva magában hordozza a végül rendkívül katartikus, szívbemarkoló búcsút. (Közellenségek, forgalmazza a UIP-Duna Film)
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!