Szalay Ádám nem irigyli kollégái ismertségét

„Riportereink feladata, hogy a tüzet, a lelkesedést, szenvedélyt fenn tudják magukban tartani, és ha ez az esetek nyolcvan százalékában sikerül, elégedett vagyok. Ma már rengeteg kis csatorna létezik, ahol témáinkat akár dokumentumfilm hosszúságban is láthatják a nézők, nekünk pedig keményebben kell dolgozni, hogy kikaparjuk a gesztenyét. Az évek során mi magunk is változtunk, szerkesztőségünk most éppen a kisgyerekes apuka, anyuka időszakban van, mely azt jelenti, hogy ennek a korosztálynak a történetei érintenek meg minket legjobban” – magyarázta.
Gimnazista korában Szalay egy moszkvai tudósítást látva a tévében érezte először úgy, ez a neki való szakma. „Utazni, híradót tudósítani szerettem volna, később mégis a Külkereskedelmi Főiskolán végeztem. Reklámszakembernek készültem, de tehetségem és érdeklődésem senkit nem érdekelt igazán” – nevetett. „Egy hirdetésen találkoztam az MTV műsorvezetői képzésével, ahova 1994-ben vettek fel. A sors fintora, hogy a tanfolyamot végül nem végeztem el, mert sürgősen kellett valaki a gazdasági stúdióba, és rám esett a választás. Két hónapig főztem a kávét és fénymásoltam az első interjúm előtt. Akkoriban a Kepes-féle műsorok tetszettek a legjobban, minden vágyam az volt, hogy egyszer én is olyan produkció-kat készíthessek, mint az Apropó, vagy a Desszert. ’98-ban kerültem a TV2-höz, előbb a Tényekhez, majd a Jó estét, Magyarország!-hoz, és nem sokkal később lehetőséget kaptam rá, hogy a Naplóban is kipróbáljam magam. Mikor bekerültem, először is szerettem volna felnőni a feladathoz. Komoly presztízs volt, hogy a csapat tagja lehettem, az volt a célom, hogy megtanuljam azt a bizonyos tévés látásmódot, ami a kisember szemszögét jelenti, és azt, hogyan mutassam meg az élet egy szeletét a riport főhősének szemüvegén keresztül. Legalább egy dologról azonban biztosan lemaradtam az évek alatt: amikor Paul McCartney Magyarországon járt, későn esett le, hogy interjút készíthettem volna vele, és végül egy aktívos kolléga csapott le a lehetőségre...” – emlékezett vissza.
„Azt szoktuk mondani, hogy a Napló véleményt formáló erő és igazodási pont. Ezen a héten készült egy riport a kislétai gyilkosságról, egy másik pedig a Magyar Sziget fesztiválról, ahol romák elleni atrocitások is történtek. Az olyan témákban, ahol az emberek útmutatást keresnek, a Napló-riportokkal megpróbálunk segíteni nekik eligazodni, hogy a hét legfontosabb ügyeit vasárnap este tisztán láthassák. Egy feszült, konfliktusokkal teli helyzetben pedig felelősség megfogalmazni a híreket, feldolgozni az eseményeket. Ha a riporternek nincs egyénisége, nem tud megmaradni hosszú távon. Amelyik anyagnak nincs színe-szaga, azzal főszerkesztőként nem is tudok mit kezdeni. A szerkesztőségben hetente szoktunk olyat játszani, hogy egy-egy riportról elképzeljünk, milyen lenne, ha a csapaton belül más készítette volna. Zene, hang és képek nélkül, pusztán a szöveg alapján, két-három mondatból könynyen megfejtjük, ki az elkövető” – mondta a tévés. „Mindenkinek olyan témát ajánlok, amiben otthon van, ami illik hozzá. Pontosan tudom, hogy képtelen lennék arra, hogy egy nagy traumát átélt családot például gyermekük elvesztéséről kérdezzek. Dorogi Gabi és Keleti Andi empátiával, szeretettel tudják ezt csinálni, és könnyen megnyílnak nekik az emberek. A nyílt konfliktusvállalás sem nekem való, ez inkább Barczai Gabi műfaja, aki ezen a héten prostituáltakról forgatott – akik ebédjegyet is elfogadnak... Én leginkább a portrékat, a vidám történeteket szeretem, az életről szóló tanulságos meséket” – mondta Szalay, aki nem titkolta, hogy annak idején gondolt a műsorvezetői székre is. „A televízión belül emberről emberre változik a személyes hiúsági hőmérséklet. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem vágytam műsorvezetésre. Most inkább úgy gondolok magamra, hogy próbálok jó főszerkesztő lenni, és a megjelenést az erős személyiségű kollégáknak hagyom, akiknek ez jól áll. Azurák Csaba remekül vitázik a képernyőn, ez a fajta adottság bennem nincs meg. Hetente, kéthetente azért én is látszom a Naplóban, pont annyi időre, amennyi az én hiúsági hőmérsékletemet kielégíti. Ennél nagyobb ismertségre nem vágyom. Mikor kollégáimmal elmegyünk vacsorázni, látom, milyen figyelem veszi körül őket – még ha szeretet formájában is –, s ez engem már megfojtana.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!