Lorán Lenke
– Táncol is?
– De mennyire! Otthon, a tükör előtt. Aztán felveszem a pápaszememet is, s villámgyorsan befejezem az ugrabugrálást – a látvány miatt. Szóval ilyenkor morgom magam elé: Na, hagyjuk abba! Hisz’ már rég nem vagyok egy süldőlány… Akkor, amikor alig hétesztendősen „balettpatkányként” először a Magyar Királyi Operaház színpadára léphettem, rendkívül meg voltam hatódva. Azóta ez az életem, s a SZÍNHÁZ a mindenkori második – olykor első – otthonom. Az ember kopik, kopik, de azért istenien érzem magamat a bőrömben! Teljesen eufórikus a hangulatom! A színházam, amelynek tizedik éve vagyok a társulati tagja, a Mikrószkop éppen most fele annyi idős, mint jómagam, s Mikuláskor lesz bemutatónk. A „Le vagyunk szavazva”. Csuda jó érzés volt az is, amikor májusban – május elsejei vagyok – a családom, a barátaim megünnepeltek a 80. születésnapomon, fergeteges bulit tartottak, meglepetésként konflissal vittek végig a Stefánián – azaz az „átkosbeli” Május 1. úton. Ráadásul Csonka András, azaz Pici még az internetes blogjába is bevett! Hogy olyan vagyok, mintha igazándiból is a nagyija lennék! Merthogy kétszer is játszottam színpadon és tévében a nagymamáját…
– Ma délután újabb kitüntetéssel lesz gazdagabb…
– Kaptam már Jászai Mari-díjat, Köztársasági Érdemrendet – nagyon köszönöm az elismeréseket, igyekszem megszolgálni. De a mostani, a Táncsics Alapítvány idei Élertmű Díja – amit a Magyar Nemzeti Galéria kupolatermében kapok meg olyan illusztrisan komoly társaságban, mint Angyalföldi Szabó Zoltán festőművész, Lukács Ervin karmester és a hozzám képest még „majdnem gyerek” kiváló író, Spiró György – különösen megtisztelő. Eddig még csupán három évben nyújtották át: csupa számomra nagyon nagy embernek, például Schéner Mihálynak, Juhász Ferencnek, vagy éppen Melis Györgynek, Garas Dezsőnek és Kállai Ferencnek. S most közéjük kerülök én is – egyetlen nőként ez idáig, s a könnyű múzsa, a száz- éves magyar kabaré képviselőjeként. Ez tehát nem csupán nekem, hanem a műfajunknak, nekünk szól. Most négy-öt darabban is benne vagyok, s örülnék, ha akár a 90. életévemig bírnám! Ha menni, szöveget tanulni tudok, ígérem, dolgozni, játszani fogok. Istennel minden este beszélgetek, azt hiszem, elég jóban vagyunk, így arra kérem, mondat közben a színpadon, vagy csak úgy, elaludva menjek el. Kibédi Ernő szegény, egykori kollégám-jó barátom, amikor a belvárosból Farkasrétre költöztünk, irigykedett: „Könnyű neked, csak átugrasz majd a kerítésen!” Hát igen, az ember holtig viccelődik a halállal is…(gündisch
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!