Az elnök nem gazdag, mégis megválasztották

– A sportág segítését fel tudom vállalni, és hála istennek a kézilabdásoknál eltöltött éveimnek köszönhetően – hiszen 1993-tól a szövetség főtitkára voltam – megismerkedtem olyan emberekkel és cégekkel, akik támogatni tudták és tudják a sportágunkat. Azaz sikerült egy olyan szponzori kört kialakítani, hogy a gazdasági nehézségek ellenére is jórészt megmaradtak.
Főtitkárként igencsak megismerte a sportágat. Nagy a differencia az elnöki és a főtitkári tisztség között?
– Azt nem mondanám, hogy ég és föld, de van különbség. Amíg a főtitkár a napi gondokkal van elfoglalva, nekem hosszabb távlatokban kell gondolkodnom, szerencsére egy olyan sportági elnökség és munkatársi kör áll mögöttem, amely szívvel-lélekkel támogatja a kézilabdát, és remélem, hogy engem is. Ez idáig úgy tűnik, hogy segíteni fogják a munkámat.
Mikor és hol ismerkedett meg a sporttal, és azon belül is melyik volt a kedvenc?
– Talán mondanom sem kell, hogy kézilabdás voltam, irányító és balszélső. Egyébként Százhalombattán játszottam, ott ismerkedtem meg az általános iskolában a kézilabdával, egy fantasztikus testnevelési tanárnak, Kolosi Györgynek köszönhetően. Sajnos volt csapatom kiesett az NB I-ből, de bízom benne, hogy mihamarabb visszaverekszik magukat a legmagasabb osztályba.
Ahhoz, hogy valaki sportvezető legyen, tovább kell élnie ezen a területen.
– Annak ellenére, hogy az államigazgatási főiskolán végeztem, egy pillanatra sem szakadtam el a sporttól, és bármily meglepő, első komoly megbízatásom nem a kézilabdához kötődik, hanem a röplabdaszövetség főtitkára voltam.
Itt is van háló, ott is van háló, csak merőben más helyen. Mikor és hogyan történt a váltás?
– Sok barátom megkeresett, amikor arról volt szó, hogy új főtitkár kell a kézilabdába, hogy vállaljam el és méressem meg magam. Hosszabb gondolkodási idő után igent mondtam, és Varga Istvánnal a világ egyik korábbi legjobb játékosával szemben indultam és nyertem. Szerencsére Pista nem sértődött meg, és az elnökség aktív tagja lett.
A közel másfél évtized alatt sok-sok feladatot kellett megoldania. Mire a legbüszkébb?
– Talán az 1995-ös magyar-osztrák közös női világbajnokság megrendezésére, ahol fantasztikus közönség volt, és ami a legfontosabb, több mint egymillió schilling nyereséget hozott,  csapatunk pedig ezüstérmes lett.
Ha már az ezüstérmet szóba hozta, abból van kettő is, egy az olimpiáról, egy pedig a zágrábi világbajnokságról. Mind a kettőtől, ha szóba hozzák, egy kicsit keserű lesz az ember szája íze.
– Én másként fogom fel. A világ második legjobbjának lenni nem szégyen, sőt, de ami igaz, az igaz, sajnos mind Sydneyben, mind pedig Zágrábban kiénekelték a szánkból a sajtot, hiszen az olimpián a befejezés előtt tizenvalahány perccel még hat góllal vezettünk a dánokkal szemben, és majdnem hasonló volt a szituáció a franciák ellen a horvátországi vébén. Itt meg kell, hogy jegyezzem, arról a világbajnokságról még sokszor álmodom is, nem azért, mert elvesztettük, hanem azért, hogy olyan támogatást kaptunk a szurkolóktól – közel tízezer néző jött át Magyarországról! –, hogy biztasson bennünket, amire se előtte, se utána, úgy gondolom, nem volt még példa.
Akadtak igazi örömök is, hiszen voltunk Európa-bajnokok a hölgyeknél, és mind női, mind férficsapatunk ott volt Athénban az olimpián. Mi az, amire szívesen emlékszik vissza?
– Talán egy olyan sportdiplomáciai feladat megoldására, amellyel sikerült a 2000-es olimpiai előtt megszerezni Radulovics Bojana játékjogát, és azt, hogy megkapta a magyar állampolgárságot. Kérdezés nélkül elmondom, hogy a legfájóbb pillanat eddigi sportvezetői pályafutásom  során az volt, amikor elvesztettük Kulcsár Anitát, az egyik legjobb és legkedvesebb magyar kézilabdázót, akit 28 éves korában tragikus autóbaleset ért.
Az elmúlt hetekben úgy véljük, összeszorult a szíve az izgalomtól.
– Valóban, hiszen a férficsapatunk Európa-bajnokságra való kijutása igencsak ingatag volt az utolsó mérkőzésig. Azt hiszem, hogy olyan fájó vereség rég érte már a magyar férfi kézilabda-válogatottat, mint amilyen a Szlovákia elleni magyarországi.
Nem volt pánik a meccs után?
– Rögtön a találkozót követően bementem a fiúkhoz az öltözőbe, és azt kértem tőlük, hogy emeljék fel a fejüket, ne nézzenek hátra, és csak azzal foglalkozzanak, hogy az idegenbeli visszavágón azt nyújtsák, amit tudnak. Nem az én „hegyibeszédemnek” tulajdonítom, de a szlovákiai meccsen olyan pazarul játszottunk – nem kívánok kiemelni senkit a csapatból, de Fazekas Nándor védései  nagy szerepet játszottak a továbbjutásban –, hogy végül 11 góllal vertük odahaza a szlovákokat.
Női együttesünk is kijutott a világbajnokságra. Milyen esélyt ad a lányoknak a kínai vébén?
– Ha mindenki egészséges lesz, és ott lesz a csapatban, nem fogunk szégyent vallani.
A válogatottaknál maradva: egy kicsit kaotikusnak tűnik, tűnt a helyzet, hiszen sokáig egyik csapatnak sem volt szövetségi kapitánya.
– Sajnos ez igaz, különböző okok miatt mondtak le, illetve távoztak az eddigi szakvezetők.
Nagyon sok név forgott közszájon mind a női, mind a férfi kapitányi poszt betöltése kapcsán.
– Hála istennek ez így igaz, és én ezt nem tartom rossznak, mert azt jelenti, hogy a közvélemény és a szakma több olyan embert is lát, aki megfelelő módon tudja majd átvenni a csapatok irányítását, és a nőknél már meg is történt a kapitány kinevezése az egykori sokszoros válogatott Mátéfi Eszter személyében.
Mi a következő komolyabb feladat, ami foglalkoztatja?
– A napokban, pontosabban 14-én kezdődik nálunk a junior női Európa-bajnokság, amelyet három helyszínen, Szombathelyen, Pápán és Győrben rendezünk meg.

Fluck Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!