Nácik kifelé!

Ám rendszerint simán betiltják megmozdulásaikat, amint most sem engedték nekik megemlékezni Hess haláláról. Ezért próbáltak Budapestre jönni, ahol – az újnácik leleményesek az általuk megdönteni remélt demokráciák Achilles-sarkainak kifürkészésében – két évtizede képtelen a fiatal magyar demokrácia dűlőre jutni: miként lehetne korlátozni az egyelőre még csak szavakban gyűlölködők szólásszabadságát, betiltani olyanok gyülekezését, akik ma még csupán ígérik a társadalom terrorizálását. Ezen a hétvégén végre-valahára a demokrácia látszott felülkerekedni a vele packázókon, ám még most is szinte mentegetőzve a tilalmakért, amelyeket doktriner okoskodók ezúttal is siettek kifogásolni (még olyan elképesztő érvelést is hallhattunk, hogy csak megkezdése után kellett volna feloszlatni a neonácik gyülekezetét: vajon kiket vélnek meggyőzni e szőrszálhasogatók?!)
Hát igen, meg kellett várni, hogy Európa immár nyíltan gyanakodva tekintsen hazánkra, ahol dehogyis korlátozzák – a legtöbb országához hasonlóan – a gyűlöletbeszédet, ahol rendre elbukik a törvényhozásban a fasizmus rehabilitációját egyengető holokauszttagadás tiltása, ahol a nyilasokat felidéző gárdisták menetelgetnek. S amelyet – ezek után kár csodálkozni! – az európai neonácik díszmenetükre kiszemeltek. Szóval sikerült jól lejáratnunk magunkat, mielőtt közéletünk észbe kapott, s még államfőnk is beadta a derekát, kivételesen támogatva a tiltást. Mintha már – megkésve – kezdené ő is kapiskálni, hogy mekkora kárt okozott a többi ultraliberálissal karöltve annak a demokráciának, amelynek legfőbb őre szerepében tetszelgett.
Mihancsik Zsófia állapítja meg a friss Mozgó Világban, hogy „ennek a másfél évtizedes ádáz harcnak, amelyet nevezettek (és sokan mások) folytattak az »uszítók« szabadságáért, döntő szerepe volt abban, hogy a rasszista-antiszemita beszéd és magatartás egyre vakmerőbbé vált és egyre jobban elterjedt, nem beszélve a szélsőjobboldal teljes intézményrendszerének kiépüléséről”. E nevezettek – Sólyom, Kis János és társaik – az évek során minden kritikus esetben a korlátlan szólásszabadságért kardoskodtak, miközben az újfasiszták kacagva éltek vele vissza. S ami akár végzetesnek is bizonyulhat: nyertek meg szörnyű, mára persze néhol átcsomagolt nézeteiknek új, a fertőzésre nem immunis nemzedékeket. S még inkább elgondolkodtató összevetni a mi antifasiszta megmozdulásaink részvevőinek életkorát a német ellentüntetőkével: nálunk úgy zúdulhatott korlátlanul a neo-, sőt ónáci eszmevilág mai kínálata a társadalomra, hogy az nem ment át az ottani, a múlttal kíméletlenül szembenéző megtisztuláson.
Két évtizede veszi semmibe az új jogállam azt a nemzetközi jogi kötelezettséget, amelyre pedig hazánk a párizsi békeszerződésben elkötelezte magát. S amint Valki László a pénteki Népszabadságban kimutatja, azt az 1965-ös világegyezményből adódó – jogrendszerünknek hasonlóan részévé tett – kötelmet is, hogy az aláíró államok „törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji (…) gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint bármilyen (…) etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos cselekedetet vagy az arra irányuló izgatást”. Vagyis már most sem lehetne – nálunk sem! – büntetlenül cigányozni, zsidózni. Legyünk hát boldogok attól, hogy a Sándor-palota doktrinerje nagy kegyesen belement a külföldi neonácik kitiltásába?!

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!