A respublika erejével

Vegyük sorra először azt, hogy mit  n e m  jelent. Semmiképpen nem jelenti azt, hogy Hitler helyettesének, Rudolf Hessnek az emlékére kigondolt masírozás a magyar társadalom valamiféle lényeges gondjává emelkedett volna. Meggyőződésem, hogy az államfő reményében az elsöprő többség osztozik: abban ugyanis, hogy a közösség kiveti magából azokat a próbálkozásokat, amelyek az embertelen nemzetiszocia-lista rezsim egyik jelképes – különben minden bizonnyal személyiségzavaros – képviselőjét, a Nürnbergben életfogytiglani börtönre ítélt Hesst valamiféle mártírrá próbálják átfesteni. Nem jelenti azt sem, hogy a neonácik ezen törekvései miatt a magyar társadalomnak szégyellnie kellene magát, hiszen neonáci hősködéssel, a Harmadik Birodalomra történő utalásokkal másutt is találkozhatunk. Az ostobaság, az aránytévesztés, a féktelen gyűlölet ugyanis nem ismer határokat: minapi egészségügyi javaslatai(!) miatt Obama elnököt hasonlította néhány szélsőséges bírálója Hitlerhez; a német választási küzdelem előrehaladtával – mint a Die Zeit legfrissebb számában olvasom – megszaporodtak az újnáci párt, az NPD háza tájáról  érkező fenyegetések szociáldemokrata és kereszténydemokrata politikusok címére. E pillanatban – erre érdemes figyelni – inkább a keleti tartományokban van dolga a rendőrségnek, s különösen óvják a kereszténydemokraták egyik népszerű, történetesen színes bőrű – Angolában született – politikusát. Elszigetelt s a náci múltra hajazó tüntetésre vagy szóbeszédre más országokban is bukkanhatunk.
Nem jelenti a tüntetések kissé nehézkes, de szerencsére a politikai osztály egyetértésével történő betiltása azt sem, hogy az eddigieknél jobban  kellene aggódniuk azoknak, akik a szélsőjobb hazai hangoskodása nyomán az új magyar demokrácia úgynevezett weimarizálódásától tartanak. A betiltást övező ingadozások és a rendőrségi szerepének fölértékelődése kétségkívül vet föl kérdőjeleket, de ezek összességében sem tudják megtámasztani azt a  feltételezést, hogy a rendszerváltozás nyomán létrejött társadalmi berendezkedést olyasfajta veszély fenyegetné, amely végül is megbuktatta a weimari demokráciát. Ezt a félelmet vagy gyanakvást mindig is alapvetően történelmietlennek gondoltam; a legkézenfekvőbben azért, mert a világhelyzet alapvetően más, mint a harmincas évek elejének Németországában: az akkor időben még nagyon közel lévő versailles-i békerendszer néhány túlzása – amint erre történészek sokasága mutat rá – kedvező légkört teremtett a szélsőjobboldalnak, amelynek tömeges térnyerését segítette a félelem a föllendülőben lévő kommunista mozgalomtól, s végül a világgazdasági válság rendkívüli munkanélkülisége, példátlan infláció-ja ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a nagy tömegek fogékonyak lettek a leegyszerűsítésekre, a hamis jelszavakra. E többé-kevésbé közismert és kézenfekvő alaptények mellett – amelyek mind jelzik a mai helyzet gyökeres eltéréseit az egykoritól – érdemes még  a zsidó származású, a gázkamrák elől Németországból még idejében elmenekülő, amerikaivá vált történészt, Fritz Sternt idézni, aki kitűnő könyvében – Öt Németország és egy élet – hosszan elemzi Weimar bukásának a folyamatát. És a hangsúly ez utóbbi szóra teendő: Hitler 1933. január 30-i kancellári kinevezése ezt a folyamatot „csak” betetőzte, de a nemzetiszocialista eszmék térnyerését a harmincas évek elején fokról fokra tapasztalhatták meg az ott lakók, mindenekelőtt persze a zsidó származásúak. Stern például arra emlékszik, hogy ötéves korában, 1931-ben egy strand bejáratában SA-egyenruhás fiatalember náci újságot árult. A félelem lassan, de jól  érzékelhetően nőtt, s egy év múlva már olyan strandon járt a ma már világhírű történész, amely tükrözte az akkori német élet teljes átpolitizáltságát: a pihenő-fürdőzők homokfalakkal gondosan elkerítették szalmafonatú székeiket, s a rögtönzött erődökön kis zászlók lengtek. Mégpedig birodalmi, köztársasági vagy horogkeresztes.
Hol van ettől mai világunk, az Európai Unió és a NATO Magyarországa? A teljesen más világpolitikai és nemzetközi gazdasági háttér ismeretében bizony történelmietlen az egykori német folyamatnak, a weimari demokrácia bukásának áthelyezése a XXI. század első évtizedének Közép-Európájába. A történelem nem így ismétli önmagát, ha egyáltalán. Ettől azonban még igaz, hogy a héten idehaza próbálkoztak a más országokból kitiltott újnáci csoportocskák, hogy a spandaui börtön egykori lakójára, az 1987-ben 93 éves korában öngyilkossá lett Rudolf Hessre emlékezzenek. S most nézzük, hogy a tüntetés betiltásának nehézkessége – mit jelent.
Mindenekelőtt a demokráciák nagy dilemmáját veti föl: meddig terjedhet a szólásszabadság, a gyülekezési jog – különös tekintettel a gyűlöletbeszéd elharapózására? Több európai állam, közöttük Németország is, olyan gyakorlatot honosított meg, amely érdemesnek és indokoltnak látta a demokráciák egyik alapjogának, a szólásszabadságnak a korlátozását, még pedig éppen az áldozatok emléke miatt. Vagyis az embertelen népirtás megvalósult katasztrófalátomása arra indított sok jogalkotót Európa-szerte, hogy korlátozza a francia forradalom örökségéből származó, s az újkori demokráciák alaptételének számító szólásszabadságot. Ez a folyamat nem egyik pillanatról másikra megy végbe, s nem akadályok nélkül zajlik, ami érthető, hiszen az erőszak bajnokai éppen azt szeretnék kihasználni, ami a demokráciák veleszületett sajátja, vagyis a jogállamiságot. Hogy ez mennyire így van,  azt az e heti német példa is igazolja: a hét közepén több jogi fórum után, legfelső szinten, a német alkotmánybíróságnak kellett közbelépnie és döntenie, amellyel betiltotta az egykori náci alvezér bajorországi nyughelyére tervezett tüntetést. Az elmúlt években egyébként volt már példa arra is, hogy a neonácik elérték, hogy engedélyezzék emlékmenetüket, de a német alkotmánybíróság most ismét a tiltás mellett döntött.
A magyar helyzetre térve: nincs mit csodálkozni azon, hogy a rendszerváltoztatás után a jogalkotók, az egypárti uralom sok-sok tiltásából mintegy kiszabadulván, a szabad véleménynyilvánításra helyezték a hangsúlyt, amint ezt egyetlen paragrafusban a harmadik magyar köztársaság alkotmánya is kimondja. Élt akkor a remény a magyar társadalomban, tehát mindnyájunkban, hogy a jogállami eszközök, az erkölcsi megfontolások és a majdan formálódó civil szerveződések elszigetelik és kiszorítják a gyalázkodókat, a gyűlöletbeszéd bajnokait, a minden rendű és rangú szélsőségeseket, újfasiszta menetelőket. Az NS nevű nemzetközi náci szervezet e heti szervezkedése csak egy része annak a szomorú, gyűlöletbeszéddel teli eseménysornak, amely rendre rávilágított arra, hogy az egykori elgondolás illúziónak bizonyult. Az okok alighanem nagyon messzire vezetnek, abban összegezném a szükségképpen leegyszerűsített magyarázatot, hogy a magyar politikai osztálynak folyamatosan kellene keresnie és megtalálnia a jogállami demokrácia közös pontjait, azt a közös nevezőt, amelyen elférnek  a középtől jobbra és balra álló mérsékelt pártok, mozgalmak. E feladat ma talán aktuálisabb, mint valaha, függetlenül attól, hogy az eltelt két évtized folyamán igen gyakran pusztán a politikai ellenfél démonizálásának lehettünk tanúi, ami  mindig megnehezíti vagy akár lehetetlenné is teszi a közös érdekek és értékek megtalálását. Az sajnos nem vonható kétségbe, hogy a jogállamiságra az elmúlt két parlamenti ciklusban sűrűn támadtak ordas eszmék nevében – gondoljunk a roma gyilkosságok sorozatára –, s a köztársaság rendjének megszilárdítása továbbra is alapvető feladat, talán még nagyobb, mint – mondjuk – egy évtizede. A Heti Válasznak adott, ebből a szempontból is megfontolásra méltó s olykor talán vitára ingerlő interjújában Lázár János fideszes politikus a rendőrség szervezeti felépítésének változatlanságát kifogásolja.  Ám a neonáci fölvonulással kapcsolatban fontosabbak a jogi megfontolások: Valki László a Népszabadságban közzétett tanulmányában kimutatta, a magyar alkotmánybíróság határozatai az elmúlt években folyamatosan a véleménynyilvánítás teljes szabadsága, illetve ennek elsőbbsége felé billentették a mérleget, ami egyebek mellett azért is aggályos, mert több nemzetközi szerződés is arra kötelezi hazánkat, hogy a faji izgatás és megkülönböztetés minden formáját és megnyilvánulását be kell tiltani. Valki szerint „az AB-nek el kellene jutnia arra a józan belátásra, amelyre számos európai országban már eljutottak: a gyűlölet terjedését még a modern demokráciában sem lehet pusztán a társadalom tisztességes részének bíráló szavaival megállítani.”
Megint tehát racionális belátás és politikai összefogás – vagyis a respublika ereje – szükségeltetne, ahhoz, hogy a jogszabályok és a tiltások egyértelműbbek legyenek, ily módon megkönnyítvén az intézkedő rendőrség dolgát. Ezúttal éppen a Rudolf Hessre emlékezni akarók hívták föl erre a figyelmet. De ki is ő? Jackson amerikai főügyész így jellemezte a nürnbergi perben mondott vádbeszédében: „Mielőtt a vándorlási láz elkapta volna (célzás 1941-es titokzatos angliai útjára – M. J.), a vakbuzgó Hess volt a pártgépezet irányító mérnöke, aki parancsokkal és propagandaszempontokkal árasztotta el a pártgépezetet, aki minden párttevékenységet ellenőrzött, és gondoskodott róla, hogy az egész szervezet a hatalom lojális és engedelmes mechanizmusa maradjon.”
És persze segített Hitlernek a Mein Kampf megírásában.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!