Michelle Pfeiffert nem érdeklik a plasztikai műtétek

l Mi vette rá, hogy ebben a filmben szerepeljen, azon túl, hogy újra együtt dolgozhatott Stephen Frearsszel?
– Ez elég ok volt nekem. Egész egyszerűen felvillanyozódtam, amikor Stephen felhívott. Őszintén: vele még a telefonkönyvet is leforgatnám! Egyébként pedig ez egy nagyszerű szerep, és az ilyen lehetőségek nem jönnek túl gyakran. Nagyon váratlanul ért a dolog. Amikor az ember azt mondja, prostituált, vagy kurva, nem a tisztesség fog eszébe jutni, de nem is egy erkölcsös ember, vagy ehhez hasonlók. Ez a történet kissé ellentmondásos, olyasmi, amire az ember nem is számít.
l Mi az, ami megfogta az eredeti történetben, Colette regényében (magyarul Cinci néven jelent meg a francia írónő életrajzi ihletettségű műve)?
– Az a tragédia, hogy senki nem meri azt mondani, amit igazán gondol, és nem meri azt tenni, amit a szíve és a szenvedélye diktál. És, hogy inkább hagyják, hogy a kor társadalmi tabui tönkre tegyék az életüket. Amikor olyan egyszerű lenne nem így cselekedni. Azt hiszem, ez az érzés mindenkinek ismerős. Mindannyian hoztunk már meg olyan döntéseket, amelyek azért születtek, mert úgy volt társadalmilag elfogadható. Mind ismerjük azt az érzést, hogy „mi lenne, ha teljesen őszintén élhetném az életem, ha nem lennének igen komoly következményei a tetteinknek, ha őszintén, tisztességesen élhetnénk?” Ha mindent ki lehetne mondani, amit az ember érez, és azt tehetnénk, amihez tényleg kedvünk van. Mindenért meg kell fizetni, és Léa meg is fizet az összes tettéért. Mert egyrészt Léa tényleg a konvenciók ellen megy, sok szabályt áthág, és ennek következményeként kivívja a függetlenségét, gazdag ember lesz, a pénz miatt nem kell aggódnia, és sosem kell egy férfitől sem függenie. De ezért cserébe feláldozza az anyaságot, feláldozza a közeli barátokat, amivel szembe kell néznie a történet végén. Ha körülnézünk, látjuk, hogy mennyi mindene megvan, de híján van azoknak a dolgoknak, amelyek igazán számítanak.
l Milyen érzésekkel játszotta el ezt a nőt?
– Igazán érdekes volt, hiszen az ötvenedik születésnapomon forgattuk a filmet. Én meg arra gondoltam, hogy hát nem ironikus? Mindjárt beérek a vihar közepébe! Azonban érdekes volt, hogy valójában semmi sem történt: a születésnap jött aztán ment is. Semmi eget rengető nem volt. Az én helyzetem merőben más, mint Léáé, de úgy éreztem, ha nem lenne családom, ha nem szeretném úgy az életemet, ahogy szeretem, ha nem lennék egészséges, ha nem lenne ez a rengeteg dolog, amiért hálás lehetek, az nagyon kemény lenne. Az akkor ez egy nagyon durva születésnap lett volna.
l Az elmúlt tizenhat évben igencsak megszűrte, hogy milyen munkákban vesz részt.
– Valószínűleg több filmben játszanék, mint amennyiben teszem, mert imádok dolgozni, de nem dolgozhatok többet annál, mint amenynyit most, mert szeretek a családommal is elég időt tölteni. Olyan munkám van, amely teljes embert kíván, nem csak nyolctól ötig. Legtöbbször már azelőtt elmész, hogy a gyerekek felkeltek, és akkor érsz haza, amikor már alszanak. Úgy érzem, ilyen munka mellett nem lehetek távol minden nap.
l Milyen anya ön?
– A gyerekeim szerintem azt mondanák, hogy szigorú. Szerintük az vagyok, bár szeretnék nem az lenni, de mégis, én valószínűleg inkább konzervatív szülő vagyok. Ugyanakkor azt is tudom, hogy végtére is nem irányíthatom őket. Úgy próbálok magamra tekinteni, mint egy tanácsadóra, aki irányt mutat. Ennyi az egész. Imádok velük lenni. Imádom a nyári szüneteket. Utálom a sulit, pont, mint ők, utálok korán kelni. Nem vágyom arra, hogy a gyerekek nyáron táborba menjenek, szeretem, ha együtt vagyunk.
l Most, hogy egyre nagyobbak a gyerekek, gondolkozik azon, hogy többet dolgozzon?
– Nem tudom mi lesz, ha egyszer elköltöznek, azon kívül, hogy üres fészekszindrómás leszek. De talán többet fogok dolgozni, mert imádok dolgozni. És folytatom a munkát, amikor tudom, és ha sikerül mindent összeszerveznem a nyáron, még könnyebb lesz, hiszen tudnak velem utazni.
l Mit szeret annyira a munkájában? Az egyes szerepek felépítését, kidolgozását?
– Azt hiszem, szeretem a pszichológiai oldalát a dolognak. Szeretem megérteni, hogy mi van a felszín alatt, mi motiválja az embereket. Amikor fiatalabb voltam, pszichiáter szerettem volna lenni, szóval szerintem emiatt van. Imádom a kutatómunkát, emellett a légvárépítés is eléggé csábító, amikor úgy igazán el tud az ember szakadni saját magától. Nehéz ezt jól meghatározni. Úgy vélem, valami olyasmi motivál, amiről nekem fogalmam sincs.
l Mit tesz azért, hogy ilyen jól nézzen ki?
– Igazán jó sminkeseim vannak,
akik most is az ajtó előtt állnak. [nevet] Tudja, amikor dolgozom,
nagyon vigyázok magamra. Egész-séges dolgokat eszem, sokat mozgok, és tényleg, itt van nekem egy a csapat, akik minden áldott nap rendbe tesznek. Nagyon meg tudják változtatni a külsőmet. És boldog vagyok! De ha már nem dolgozom, egy egész zacskó chipset is meg tudok enni, meghízom, és nem fogok olyan jól kinézni. Nem mindig pontos egyébként az a kép, amelyet rólam lát amikor dolgozom, vagy amikor egy ilyen beszélgetésen megjelenek. Hogy mit lát, attól is függ, hogy épp mit csinálok, és hogy mikor találkozunk.
l Mit gondol a plasztikai műtétekről?
– Úgy gondolom, hogy nem érdekel. Őszintén nem érdekel, ha az emberek valamit megcsináltatnak magukon, csak ne váljanak szörnyeteggé. Csak annyit kérek, hogy ne legyen felismerhetetlen, hogy amikor az utcán szembe jön velem, ne menjek el mellette. Azt hiszem, túl nagy hangsúlyt helyeznek erre a dologra mostanság, és nem vagyok biztos benne, hogy ez tényleg ennyire fontos-e? Tényleg ennyi időt kéne ennek a dolognak a kitárgyalására fordítanunk?
l Tehát nem szándékozik a kés alá feküdni?
– Minél idősebb az ember, annál nehezebb azt mondania, hogy soha. De érzéseim szerint ez az egész nem lényeges.

Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!