Vígh Zoltán Brüsszelből jelenti

 „Ezért sem érzem magam az európai uniós ismeretek felkent papjának, aki a közönség nagy részének érthetetlen szavakkal dobálózik; ehelyett az itthoni csapattal összhangban kell dolgoznom, megtalálnom azokat a témákat, melyeket a magyar politikai, gazdasági, illetve pénzügyi kérdésekhez oda tudunk állítani – akár, mint hátteret, akár, mint ellenpéldát” – tette hozzá. „Amit negyven, ötven másodpercben a hírekben elmondok, a mögött legtöbbször többórás kutatómunka van. Néha iszonyúan nehéz és frusztráló, hiszen nem hangzatos szenzációkkal jelentkezem be, a tömörített információnak is pontosnak kell lennie. A brüsszeli munka fontos, igen felelősségteljes, de persze kicsit szürkébb is az utazó külföldi tudósítók terepmunkájánál. Televíziós riporterként jártam a koszovói háború frontjain, a törökországi földrengések helyszínén, és nem titok, ma is hiányoznak a veszélyes helyzetek, az adrenalinlöketek. De Brüsszel politikailag izgalmas város, nagyon sajnálnám, ha nem vállaltam volna el” – mondta.
Vígh Zoltán gyerekként történelmi tárgyú könyveket olvasott rogyásig, a televízió csak másodlagos volt. „Negyedikes gimnazistaként terelődött el először a figyelmem a történelemről, mikor osztályfőnököm behozott egy külföldi továbbtanulást népszerűsítő brosúrát, melyen a moszkvai egyetem diplomácia szaka tetszett meg legjobban. Hiába sikerült azonban jól a felvételim, az éber szervek kiszúrták, hogy elfelejtettem megemlíteni 1956-ban nyugatra költözött nagynénémet, ezért a diplomácia szaknak búcsút mondhattam; így kötöttem ki a nemzetközi újságírás szakon. A belpolitikai újságírásban nem voltak csábító lehetőségek, hiszen a nyolcvanas években a termelési riportokon és a pártértekezletek zanzáin kívül semmit sem olvashattunk ebben a rovatban. A külpolitika tűnt akkoriban a hierarchia csúcsának, ráadásul e szakma művelői kivételes helyzetben voltak, beutazhatták a világot Argentínától a Közel-Keletig, nem meglepő, hogy rendkívül vonzónak találták a fiatalok ezt a lehetőséget. A moszkvai egyetem végül félbe maradt, nem az volt, amire számítottam, így visszatértem a történelemhez, Budapestre” – emlékezett vissza. „Fiatal házasként döbbentem rá, hogy a történelem-orosz diplomával szerzett fizetésemből nem tudok megélni, ezért fordultam néhány év elteltével ismét az újságírás felé. A rendszerváltás időszakában is dolgoztam már a BBC-nek, a Reutersnek, tudósítottam a Szabadság Rádiónak, ’94-ben pedig félállásban a Betlen János-féle MTV Híradóhoz kerültem, mint külpolitikai szerkesztő. A kereskedelmi adók indulásakor átigazoltam a TV2-höz, ahol minden feladatot kipróbálhattam: voltam utazó riporter, szerkesztő, de részt vettem olyan nagyszabású produkciók koordinálásában is, mint a választási műsor. Igaz, a kamera elé öncélúan sosem vágytam. Úgy gondolom, mindenkinek más és más a hiteles személyiségjegye. Sokszor jobban érzem magam a háttérben, a megbízható szakriporter, vagy szerkesztő szerepében, mint hogy ideig-óráig, de jelentéktelen módon a képernyőre kerüljek. Most sem a kinézetem, a szemem színe, vagy az ősz halántékom miatt szerepelek a tévében, hanem egy szakmai feladatot oldok meg; arcot, egyéniséget kell adnom a Magyar Televízió brüsszeli tudósítói posztjának, mint tette előttem D. Tóth Krisztina vagy Nika György. Talán azért érzem jól magam ebben a bőrben, mert egyetemi oktatói éveimnek hála megtanultam lényegre törően előadni, és szeretek elmélyülten foglalkozni egy-egy témával. A hitelesség számomra sosem másodrendű, szakmai feladatomnak és a tévés szereplésemnek minél jobban fednie kell egymást” - magyarázta. „Arról azonban nem tettem le, hogy akár párhuzamosan mostani munkámmal, amennyiben időm és energiám engedi, visszatérjek a történelem műveléséhez; gondolok itt esetleg a tanításra, könyvszerzésre is” – előlegezte meg.
A tudósítót arról is kérdeztem, mit tartana igazán nagy dobásnak a rutinfeladatok mellett. „Olyan interjúalanyt kellene találnom, akit kevéssé köt modern korunk nagy átka, a megtervezett médiakommunikációs stratégia. A legtöbb politikus, bármiről kérdezik, ugyanazt a sablonos, közhelyes választ adja, amit előírnak neki tanácsadói. Legszívesebben persze Nicolas Sarkozyvel, Angela Merkellel és Vlagyimir Putyinnal készítenék interjúsorozatot, de iszonyúan nehéz közel férkőzni hozzájuk” – mondta Vígh Zoltán, aki akkor elégedett, ha legalább minden ötödik tudósítása átlagon felüli. „Magammal szemben úgy érzem, kellően kritikus vagyok. Az első néhány bejelentkezésem talán kicsit félszegre sikerült meg kellett szokni a webkamera nyújtotta lehetőségeket… Egyébként a munkámmal akkor vagyok elégedett, ha a bejelentkezéseim nyomán kiderül, miért is fontos az unió vagy az európai döntések lánca nekünk, magyaroknak. Privát statisztikám szerint az anyagaim húsz százalékát tartom nagyon jónak, úgy hatvan százalék pedig megbízható, közszolgálatilag támadhatatlan. Na, ezek szerint a maradék húsz százalék az, amivel – ha nem is rossz, de nem vagyok elégedett. Sokszor persze csak egy félbevágott mondat, vagy rosszul időzített kérdés miatt. Ám remélem, az én elégedetlenségem a nézőknek nem tűnik fel.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!