Ugron Gábor
Nagyon hamar fel kellett nőnie: 16 éves korában, 1956. november 27-én, egyetlen koromfekete, kísérteties éjszaka alatt lett kamaszból férfiemberré. Akkor hagyta el szülőhazáját, Magyarországot, hogy választott hazájába, Svájcba menjen – diákmenekültként. Villamosmérnök, informatikus. A zürichi magyar mérnökegyesület elnöke.
– Nemrég jelent meg a könyve, „Csak az a fontos, hogy merre tartasz”. Ha a kötetet megfordítjuk, a címoldalon ez áll: „Wichtig ist allein, wohin du gehst”. A cím – németül. Gyönyörű kopjafa van a borítón…
- Magam fényképeztem Erdélyben, Székelyföldön. A Székelyudvarhely közelében lévő ábránfalvi kápolna – alatta őseink kriptája – kertjében máig áll a régi kopjafa az Ugron család címerével. Bizony nagyon szétszóródtunk a nagyvilágba, testvéreim, Eszter és Kati Kanadában, illetve Ausztriában élnek. De itt, a fenyők alatt és Solymáron, ahol unokatestvéreim és gyermekeik, unokáik élnek, gyakran összejövünk mindannyian, a sima hétköznapokon pedig telefonálgatunk, e-mailezünk – megannyi finom étel receptjét cseréljük ki egymás közt. A kötetem – amelyet afféle visszapillantásként szeretett szüleim emlékezetére ajánlottam – érthető okokból kétnyelvű: azt szeretném, hogy mindkét hazámban értsék. A gondos nyelvi szerkesztésért ezért két magyarnak, a szintén Svájcban élő Oplatka Andrásnak – Andreas Oplatkának – és Martin Józsefnek (a Vasárnapi Hírek szerkesztője – A szerk.) mondok wolleraui polgárként nagy-nagy köszönetet. Európai vagyok teljes szívemből: friss diplomásként, a disszertációmra készülve éltem, dolgoztam az Atlanti-óceán túlpartján, Amerikában, a Texas állambeli Houstonban, de visszajöttem. Bár nagyjából egy esztendőig utána valahogy minden szűknek és kicsinek tűnt ideát, de azért a vén Európa mégiscsak az igazi számomra. Szép és nagy világ az ott, odaát – de nem az enyém… Ezzel a feleségem, az egykori Lufthansa-stewardess Dagmar is egyetért, akit már itt, egy síeléskor, a ’70-es években ismertem meg. Úgy egy évtizede „el-eldicsekedtem” ismerőseimnek, hogy egy egyetemistával élek együtt: ez a „diáklány” természetesen ő volt. Nem teljesen ifjúkorában beiratkozott ugyanis történelem-politológia szakra, s büszke vagyok rá, hogy munka és az én gondoskodásom mellett summa cum laude diplomázott 2002-ben. Jómagam azt vallom: 1999-ben újjászülettem, egy nagyon súlyos agyvérzés után újra teljes életet élhetek, ezért évente egyszer, október 14-én a gyógyulás emlékére pezsgőt bontunk. Dagmar is elkísér erdélyi útjaimra: már a ’80-as évektől – amúgy tősgyökeres svájci kollégáim kezdeményezéséhez csatlakozva – járunk ki, segíteni az ott élőket, s jólesik, hogy Magyarországon élő unokatestvéreim sokat tesznek az Ugron család érdekében, fenntartanak egy alapítványt, amely több nemes célt is igyekszik az ősök földjén szolgálni. Egyébként a Romániában lezajlott kárpótlásban a család visszakapta azt a birtokát, amely a Madarasi-Hargita csúcsát is magában foglalja. Így a pünkösdi csíksomlyói szentmise és búcsú után felszaladtunk rá, csak a húszcentis friss hó akadályozott meg minket abban, hogy a hegytetőig jussunk.
– Sportos életet él mindmáig…
– Odahaza vízilabdáztam a Ferencvárosban, ifiválogatottságig vittem. Később Svájcban is pólóztam – itt, mivel nem olyan színvonalú a nemzeti bajnokság persze, mint a magyar, még negyvenesztendősen is válogatott voltam, meg szövetségi kapitány, aztán az öregfiúkkal is sokáig játszottam. Mára a túrázás, evezés maradt, de olykor-olykor vitorlázom is. A nagyapámé volt anno a legendás balatoni mahagóni hajó, a Rabonbán… A nagy család – együtt – jövőre egy bulgáriai nyaralást tervez a magyarországi mellett. Örülök, hogy szülőhazám az Európai Unió tagja azon országok többségével együtt, amelyekben a Trianon után elszakított nemzettársaim élnek. Trianon megtörtént, nem lehet visszacsinálni, nem szeretem hallani egyesek vérgőzös gondolatait erről. A közös Európa a remény arra, hogy a Kárpát-medencében béke és nyugalom legyen.
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!