Már pedig fasiszták vannak!

Újra és köztünk. S hogy már nemcsak fenyegetőznek, hanem gyilkolnak is. S ezzel a ténnyel a magyar társadalomnak, közéletnek végre a hajdani királyunk higgadt realizmusával kell szembenéznie. Ő leállította a boszorkányüldözést, nekünk üldöznünk kell az újfasisztákat, mielőtt ők válnának üldözőinkké. Korántsem csak a cigányoknak, hanem valamennyiünknek. Mert mindig egy kipécézett csoporttal kezdik, de sort kerítenek a többire is.
Egyáltalán nem elhamarkodott a következtetések sietős levonása, mert már jóval előbb észbe kellett volna kapnia mindenkinek, jobb- és baloldaliaknak, liberálisoknak és konzervatívoknak. Oktalanság volna, ha a korai vészharangkongatókat diadalérzet töltené el, s megpróbálnák a fasiszta veszélyt vitatóknak, lekicsinylőknek az orra alá dörgölni a romaölőkről fokozatosan kiderülő tényeket: szélsőjobboldali nézeteket vallottak, s állítólag ilyen szervezetekhez tartoztak. A főkapitány a bizonyítás törvényessége érdekében érthetően óvatos, nekünk erre semmi okunk: akik ártatlan embereket gyilkoltak sorra csak azért, mert a cigánysoron laktak, azok és ügyvédeik próbálhatnak majd kieszelni bármi mentséget, tettükkel árulták el rasszizmusukat. Az FBI rendőreinknek segítő profilalkotói olyan gyilkosokat képzeltek el, akik engesztelhetetlenül, elvetemülten gyűlölik a romákat, vagyis fasiszta módra, hiszen képesek lettek ölni is. Méghozzá találomra, bárki cigányt, akár gyereket is, nem úgy, mint Charles Bronson Bosszúvágy-filmjeiben a bűnmegtorlást saját kezébe vevő figura, aki a bűnözőket teríti le. A romák által vitathatatlanul elkövetett bűnök felhánytorgatásának ezért nincs most semmi értelme.
Ritkán értek egyet a mai jobboldali média hangadóival, ám ezúttal csak helyeselhetem a szombati Magyar Nemzet vezércikkét, amely a szembenézésre vállalkozik, ha képtelen is szabadulni a szokásos gyanúsítgatásaiktól: „Ha a rendőrség ezúttal nem téved és nem hazudik, vagyis tényleg fajgyűlölő kicsiny csoport követte el a gyilkosságokat, akkor létezhetnek még ilyen csoportok; és akkor ezentúl más szemmel kell néznünk a világot. Fokozott óvatosságra van szükség. Semmi apropót ne adjunk ahhoz, hogy a magukat szintén nemzetinek, konzervatívnak nevező fasisztákkal egy lapon lehessen minket említeni”. Hogy úgy van! – mondanám, megelőlegezve ezt a más szemmel nézést. Amibe szerintem ugyan beletartozik az is, hogy ne gyanúsítgassunk pusztán politikai elfogultságból egy egész bűnüldöző szervezetet, amelyben hivatástudattól vezérelt emberek százai, sőt ezrei tettek éjt nappallá, hogy megszabadítsák a társadalmat e közveszélytől.
De a jobboldal mérvadó sajtójának ezek után tényleg fel kellene hagynia azzal az öncsaló szokással, hogy folyton hadakoznak „a magyarok lefasisztázása” ellen, valahányszor valaki baloldali vészt próbál jelezni. S nemcsak azért, mert épeszű baloldali sohasem „a magyarokat” minősíti, hogyan is tehetné?! Éppenséggel a szélsőségesek kedvenc formulája ez, előrángatni „a magyarokat”, s elbújni mögöttük, tényleg nemzetinek, konzervatívnak hazudva magukat. Samuel Johnson nem véletlenül mondta már a 18. században, hogy a patriotizmus a csirkefogók utolsó mentsvára. A mérsékelt, valóban konzervatív jobboldaliak ne adjanak „apropót”, ne kínáljanak többé politikai menedéket a fasisztáknak, csak azért, mert a baloldalon „fasisztáznak”.
Hiszen a jelek szerint egyáltalán nem alaptalanul riogattunk. Például azzal, hogy nem lehet büntetlenül tűrni – a nyugati demokráciák nem is teszik – a szélsőjobb uszító propagandájának áradását. Hogy ahol módszeresen gyűlölködnek szavakban, ott előbb-utóbb gyilkolnak is gyűlöletből. Mintha a fejlemények láttán a korlátlan szólásszabadság ultraliberális hívei is visszahőköltek volna, s újabban már azt hangoztatják, hogy az uszítást büntetni kellene, persze szerintük ehhez még most sem kellenek új törvények. Most hagyjuk, hogy korábban ők is „apropót” adtak a szélsőségeseknek, amikor több látványos per kapcsán is helyeselték kirekesztők felmentését, sőt felelősségre sem vonását. A lényeg, hogy legutóbb már egyik szellemi vezérük - ki történetesen államfőnk is - áldását adta a neonáci demonstráció betiltására.
Csak reménykedjünk – a lehangoló valóság ellenére –, hogy nem későn kapnak észbe a veszélyt kicsinylők. Mára ugyanis sikerült korlátlan teret biztosítani a korlátlanul gyűlölködőknek. Akik – a Nemzet vezércikkének utóvédharca ellenére – sajna már korántsem „kicsiny csoportokat” képeznek a társadalomban, s mostanság gőzerővel igyekeznek meglovagolni a cigányellenes előítéleteket, rátukmálva a roma bűnözőktől természetesen okkal félő emberekre a „bűnöző romák” fasiszta tételét. A nyilasuralomhoz is hosszú út vezetett, bő két évtizedes szisztematikus, hatalmi antiszemitizmus (amint a nácik is elébb Madagaszkárra küldték volna a zsidókat, hogy aztán Auschwitz legyen belőle). Kár volna tagadni, nálunk a demokrácia két évtizede sajnos egyúttal a fasiszta eszmevilág újjáéledésének és gátlástalan terjesztésének időszaka is. S ebben nevelkednek fel a rendszerváltás utáni új nemzedékek.
Annak hajnalán liberálisaink amúgy okos érve úgy hangzott, hogy a szélsőséges nézeteket és hirdetőiket elszigeteli majd a demokratikus közélet. Finoman szólva nem számoltak az ádázzá váló pártharcokkal, amelyeket az új eredeti tőkefelhalmozás logikusan tett kíméletlenné. S a jobboldal-baloldal elvaduló küzdelmének is lehangoló logikája, hogy „apropót” kínál a szélsőségeseknek, akik – a pártállam évtizedei után – érthetően jószerivel csak a jobb térfélen vannak. Biztos, hogy a baloldalon is le kell vonni a tanulságot az olykori elhamarkodott, netán nem igazán megalapozott „fasisztázásból” (bár a jobboldaliak szinte reflexszerű kunbélázásaira azért sohasem jött válaszul szálasizás, de még horthyzás is csak szőrmentén). Ám igazi önvizsgálatra mégis csak a jobboldalon van szükség. Miért is ne hihették volna annak szélsőségesei, közte akár még a romagyilkosok is, hogy nem közmegvetés, hanem eszmei támogatás van mögöttük, amikor a vagdalkozó cikkeket olvasták a jobboldal lapjaiban, műsorokat nézhették tévéiben?!
Történetesen a „cigánykérdésről” is. A gyalázatos olaszliszkai lincselésre, vagy a veszprémi gyilkosságra „válaszul” vajon miért kellett voltaképpen indokoltnak minősíteni az ellenlincselést? Akik, jobboldali publicisták úgy tettek, mintha képtelenek lettek volna fékezni indulataikat, azok (és szerkesztőik) vajon miért nem gondoltak azon olvasóikra, nézőikre, akik majd nem is fogják fékezni? S nem kellene legalább a történtek után kissé visszafogni a baloldal és a liberálisok üzemszerű gyalázását, gyakran olyan stílusban, amelyek portyázásra induló fasiszta legények szívét melengeti? De mindenekelőtt felhagyni (némelyiküknek még tegnap sem sikerült) az olyan – legnagyobb  sajnálatomra szintén a fasiszta logikára jellemző – teátrális sejtetésekkel, hogy „a hatalom” küldte volna romavadászatra a magánszorgalmú gyilkosokat.
Igen, ezentúl múlhatatlan szükség lenne arra a „fokozott óvatosságra”, hogy ne értelmezhesse senki fasiszta helyeslésnek a mérvadó jobboldal megnyilvánulásait. Miként természetesen a baloldalon sem szabad kiterjeszteni a gyanúsítást ilyen alapon. A mögöttünk lévő évszázad összes – bal- és jobboldali – eszelős üldöző kampányait ilyen logika vezérelte.
Szabadjon magamra hivatkoznom: már a tatárszentgyörgyi romagyilkosság hírére azt gyanítottam egy tévéműsorban, hogy riasztó sorozatgyilkosokkal állhatunk szemben. S ezért tartottam volna helyesnek, ha államfő, kormányfő, pártvezérek együtt mennek a helyszínre: a társadalom tudtára adni, hogy ez elfogadhatatlan. A nyugati példákat statuálók pontosan ilyen megfontolásból szokták ezt tenni, mondjuk a burgenlandi romák legyilkolása után együtt az osztrák elnök és kancellár. Jó, hogy államfőnk végre rászánta magát egy kórházi vizitre, ám immár sziszifuszi küzdelem vár közéletünkre: a saját maga által a társadalomra zúdított sziklát kellene vissza felgörgetnie. Egy, a mostanihoz hasonló drámai pillanatban próbáljuk hinni, hogy nem Sziszifusz sorsa vár rájuk. Annak minden ránk háramló következményével.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!