Felzárkózhattunk volna az elvesztegetett idő alatt

l Ön szerint ekkora államadóssággal még valóban van az országnak választási lehetősége? Vagy a Valutaalap és az Európai Unió pénzügyi intézményei diktálnak?
– A Valutaalap és az EU az államháztartási hiánynak szab felső határt, s ez természetesen korlátozza a gazdaságpolitika mozgásterét. Ám ettől még van választási lehetőségünk. Önállóan kell megreformálnunk a jóléti ellátó rendszereket és önállóan kell kidolgoznunk azokat a szakpolitikákat, amelyek ma nem is igen léteznek, vagy ha mégis, akkor nem igazán hatékonyak.
l Miért is érzi, hogy elérkezett az ország a modellválasztási kényszer pillanatához? Mi indokolja ezt?
– Egyrészt azért, mert eljutottunk egy pontig, amelyen túl nem lehet az eddigi gazdaság- és társadalompolitikát folytatni. Magyarországon egészen abszurd a helyzet: részben nagyon erős a túladóztatás, részben nagyon kevesen fizetnek adót. Abnormális dolog, hogy tízmillió embert két és fél millióan tartsanak el – ennyien fizetnek személyi jövedelemadót, míg a másfél millió minimálbérre bejelentett nem fizet, és a tb-járulékuk is minimális. Egyszerre sok mindent kellene megváltoztatni, és ezekből egyet is nagyon nehéz. Elsőül is látványosan ki kellene bővíteni az adózók körét, azután csökkenteni kellene az adókat, amelyek a konkurens országokhoz képest magasak és meg kellene reformálni a szociális ellátó rendszereket – mert ez így tényleg nem folytatható. Másrészt, a neoliberális modell ebben a válságban hitelét vesztette. S mivel engem az ország sorsa mellett az MSZP jövője is foglalkoztat, fontosnak tartom mielőbb belátni, hogy a neoliberalizmussal együtt a Tony Blair nevével fémjelzett társadalompolitika is hitelét vesztette. Úgy hiszem, ki kell dolgozni a magyar baloldalon egy új gazdasági-társadalmi stratégiát. S azért éppen a baloldalon, mert eddig igazán senki nem állt elő ilyen programmal; egyik kormánynak sem volt erre az egész kérdéskomplexumra megoldási javaslata. Több mint tíz éven át dőlt ide a külföldi tőke, és az mindent jótékonyan „eltakart”. Nem lenne jó, ha az MSZP folytatná eddigi gyakorlatát, hogy kezeli a válságot – azt is, amelynek kialakulásában „kitüntetett” szerepe volt, mint ahogy ma teszi, de nem gondoskodik arról, hogy a következő válság ne törjön ki. Pedig ez lenne a feladata.
l Miből jutott arra következtetésre, hogy az uralkodó neoliberális angolszász modell megbukott? Mi bizonyítja ezt? Hiszen először az USA és Németország látja a kilábalás jeleit a saját gazdaságában…
– A „minimális állam, minimális szabályozás, minimális adók” koncepció, s azon belül közvetlenül a szabályozatlan pénz- és tőkepiacok válsága vált globális válsággá. A krízis – miként az 1929-es is! – az USA pénz- és tőkepiacain tört ki, a szabályozók leépítése és az elhibázott pénzügyi politika, valamint a drámaian növekvő amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány következtében. A USA – mint 1929-ben is! – „exportálta” a válságot, magával rántotta az egész világgazdaságot. Ez önmagában is a neoliberalizmus csődje, s az USA el is vesztette „morális hitelét” ezzel a neoliberalizmus propagálására a fejlődő világban. És tisztázzuk: ideológiai kérdés, hogy egy politikus – esetünkben Ronald Reagan – kijelenti-e: „azt akarom, hogy minden amerikai a saját lakásában lakjon”. Ez ott éppen akkora ostobaság, mint nálunk. Hiszen lakást, autót a világon mindenütt hitelből vesznek, s az USA-ban is van egy bő 50-80 milliós réteg, amelyik örül, ha ki tudja fizetni a bérlakása bérleti díját. S ez a szemlélet állt a „hitelléggömb” felfúvódása – a mostani válság mögött…
l Mi a választék? Milyen modellek vannak még Európában, és ezek mennyire és miben sikeresek?
– A legliberálisabb, legpiacibb s az öngondoskodásra legjobban építő, de a szakszervezeteknek a legkisebb súlyt adó angolszász modell mellett beszélhetünk még a rajnai, a skandináv és a mediterrán modellekről, illetve ezek kombinációiról is. Mindegyiknek voltak – többnyire más-más időszakokban – különösen sikeres periódusai. A
nagy világgazdasági válság után előtérbe került az állam fokozott szerepvállalásán alapuló modell, amely inflációhoz, költségvetési hiányhoz vezetett és – miután egy generációnyi időn keresztül történelmileg példátlan jólétnövekedést eredményezett – a ’70-es évek második felére kifulladt. A ’70-es évek végétől ezt váltotta fel a neoliberális hullám, amelyben a piaci szereplők felelősségteljesek, az állam nem köti meg a kezüket és a tőkepiac a források áramlásának fő színtere. A rajnai – francia és német – modell az állam nagy szerepvállalásán alapul; a forrás-áramlás főszereplői a bankok, sokkal nagyobb a szakszervezetek szerepe az alkumechanizmusban, kiterjedt a szociálpolitika – fel sem merül például a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer megszüntetése. A francia változattól abban különbözik a német, hogy ott a tartományok is nagyon fontos, egyes kérdésekben meghatározó szerepet játszanak, azok tartják fenn például az alsó- és középfokú oktatást és föderatív alapon szerveződik az egészségbiztosítás is. A skandináv modell „konszenzuskereső”. Minden fontos döntésben részt vesznek a kormány mellett az önkormányzatok, a munkáltatók, a szakszervezetek. Együtt hozzák meg a döntéseket és így nem kell például két falu tiltakozása miatt áthelyezni az épülő autópálya nyomvonalát és megépíteni egy méregdrága völgyhidat… Elvesztegettünk majdnem annyi időt, amennyi alatt fel lehetett volna zárkózni Európa fejlettebb feléhez. A skandináv modellben nagyon fejlett a jóléti ellátó rendszer, de nem túl magasak a reálbérek; nem is voltak soha és ma sem nagyok a jövedelmi a különbségek, de teljes a biztonság. Ausztriában a rajnai és a skandináv modell kombinálódik. A mediterrán modellt pedig az eddigiektől a nagy hagyományú tömeges kis- és középvállalati rendszer különbözteti meg, és az ezt kísérő erős nemzetiségi és regionális különbségek egy országon belül – amit figyelembe is vesznek. Ezért tudták oly sikeresen hasznosítani a spanyolok a központi és a regionális programjaikat az uniós infrastruktúra-fejlesztési forrásokért folyó küzdelemben.
l Ha a skandináv országok a magas adókkal és a nagy állami újraelosztással is a versenyképesség élbolyában vannak, nem lett volna szerencsésebb a rendszerváltozás után ezt a piacgazdasági modellt követnünk a „simább” átmenet kedvéért?
– Minden modellnek, így a skandinávnak is, vannak történelmi, társadalmi és kulturális feltételei. A Financial Times július 31-i száma „Északi leckék a világ többi részének. Egy modell, amely inspirációt ad, ha nem is nyújt követendő példát” címmel publikált erről egy fontos cikket. Ez arról szól, hogy a kis társadalmi különbségek, a nagyvonalú és költséges jóléti rendszerek a társadalmi szolidaritás erőssége miatt tarthatók fenn; s mindezt a magas termelékenység révén lehet finanszírozni. Mivel a skandináv országok nagyon nyitott külkereskedelmi rendszereket tartanak fenn, s ott a szakszervezetek belátják, hogy a világpiaci versenyképesség fenntartása a bérnövekedés korlátozását igényli  – ezt hívják egyes közgazdászok „exportvezérelt  bérmegállapodási rendszernek”. A modell biztosan nem másolható eltérő szocio-kulturális körülmények között „egy az egyben” – de egyes elemei a mi számunkra is megfontolandóak lehetnek.
l Úgy véli, világszerte felerősödik majd az etatista elem, a „központi” irányítás a nemzetgazdaságokban? Ez egyben a piacgazdaság végét is jelentené?
– Mindkét kérdésre határozott nem a válaszom. Az állami tulajdonszerzés – főként a pénzintézetekben – nyilvánvalóan csak átmeneti jellegű, s a kialakult magas államadósságnak is belátható időn belül kezelhető mértékűre kell csökkennie. Az eddiginél szélesebb körű és szigorúbb szabályozás vélhetően tartós tendencia lesz, sőt Európában várhatóan a versenyképesség állami ösztönzése is. Ám ez nem etatizmus! A tervszerűség, a hosszú távú szempontok teljes tagadása, ami az elmúlt két évtizedünket is jellemezte „kimegy a divatból”, s így is marad mindaddig, amíg a világ emlékezete aktívan megőrzi a mostani válság emlékét. Olyan közgazdasági, gazdaságpolitikai gyakorlat előtérbe kerülése valószínű, amelyben az állam szabályozó, ösztönző és fejlesztő szerepe a korábbiaknál erősebb. Ez azonban egyáltalán nem jelenti a piacgazdaság, a kapitalizmus végét! Nem jelenti még az angolszász kapitalizmusmodell végét sem – de az elmúlt két évtized liberalizációs és jogszabálycsökkentő tendenciái megfordulnak. Éppen az a lényeg, hogy a kapitalizmusnak mindig is több modellje létezett – nem csak időben egymás után, de egyidejűleg is –, s most csak a neoliberális modellről derült ki, hogy válságba döntötte a világgazdaságot, ezért nem tartható fenn abban a formában, ahogyan eddig létezett, és két-három évtizeden át uralta a közgazdasági közgondolkodást és a nemzetközi pénzügyi szervezetek gazdaságpolitikai koncepcióit.
l Milyen esélyt lát egy hosszú távú gazdaságpolitikai, társadalompolitikai kurzusváltásra Magyarországon?
- Az esélyeket illetően bizonytalan vagyok, noha a váltás szükségszerűsége egyértelmű. Alapvető reformra szorul az adó-, a szociális ellátó-, a közoktatási és a szakképzési rendszer. Az ország jövője nem képzelhető el a társadalmi kirekesztés mai szintje mellett. Az infrastruktúra számos eleme szorul átfogó fejlesztésre; ezek nélkül a változások nélkül nem nőhet a nemzetgazdaság és abban valamennyi szereplő globális versenyképessége. Ha ezeken nem változtatunk, akkor nem lesz tartósan kielégítő dinamikájú gazdasági növekedés sem hazánkban.
l Mit gondol, hogyan viszonyulnak ehhez a főbb hazai politikai erők? Melyik párt milyen modellt vizionál? Mely politikai erőtől várja, hogy ezt az ideológiai szempontból is kényes vitát elkezdje, országosan „kiprovokálja”, és végig is vigye? A késhegyig menő viták közepette születhet valamiféle országos konszenzus?
– Azért vagyok bizonytalan az iméntiek megvalósításának esélyeit illetően, mert mindehhez valóban szakmai, politikai és társadalmi konszenzus kellene. Mondok egy egyszerű példát: az, hogy támogatják-e a Paksi Atomerőmű kapacitásának bővítését, nyolcvan évre előre meghatározza a magyar energiaszerkezetet. Egy ilyen változást előkészíteni nem négy év, hanem tizenöt! Ehhez három-négy kormányzati ciklus kell… És konszenzus nélkül nem lehet ilyen ügyekben dönteni. Kelet-Ázsiától Észak-Európán át Latin-Amerikáig csak ott valósult meg fenntarthatóan sikeres gazdasági fejlődés, ahol kialakult valami-
féle társadalmi konszenzus a legfőbb célokról és az azok eléréséhez vezető eszközrendszerről. Márpedig itt a pártok nem vizionálnak semmilyen modellt és nem is hajlandóak az együttműködésre. Az ország jövője szempontjából éppen a teljes konszenzusképtelenség miatt vagyok pesszimista. Még arról sincs fogalmam, hogy a legalapvetőbb kérdésekben ki tehetné meg az első lépést, s nem látom, ki viszonozná azt. Egy biztos: a mindenkori hatalomnak, a „birtokon belül lévőnek”, a kormányoldalnak kell gesztusokat, kezdő lépéseket tennie, méghozzá először a szakmai konszenzus érdekében, amibe még a saját pártját se hagyja „beleszólni”.
l Mi a személyes elképzelése a honi gazdaság jövőjéről? Ön melyik modell híve? Vagy miféle ötvözetüké?
– Szívem szerint a skandináv modellt választanám, de ennek sajnálatosan kevés feltétele adott. Az Antall-kormány meghirdette  a szociális piacgazdaságot, ám nem valósította meg. Pedig talán Ausztriához hasonlóan itt az egyenlőtlenségeket tompító szociális piacgazdaság német eredetű modelljét lehetne kombinálni a skandináv gazdaság- és társadalompolitikai elemekkel; például
konszenzuson alapuló fejlesztési politikával. Hiszen az ország legfontosabb feladata ma felzárkózni Európa fejlettebb országaihoz. Ez pedig nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés; arról van szó, hogy úgy éljünk, mint bárki más Európában; azaz a financiálisak mellett kulturális, politikai és más feltételei is vannak a sikernek. Még a mediterrán modellből is volna mit „kölcsönözni” – például az országos és a regionális fejlesztés összehangolása dolgában. Nem győzöm ismételni: ehhez konszenzus kell. A lengyel külpolitika azért olyan sikeres, mert a bohózatba illő belpolitika mellett  a külpolitikát illetően teljes a pártok között a konszenzus.
l És mit gondol, mennyi időt vehet igénybe egy ilyen váltás, és hány év múlva hozhat eredményt?
– A történelmi példák, az európai sikertörténetek – Finnország, Ausztria, Írország, Olaszország, Spanyolország – hozzávetőleg egygenerációnyi idő, 20-30 év alatt valósultak meg. A baj az, hogy mi – azon a nem lebecsülhető vívmányon túl, hogy kialakítottuk és megszilárdítottuk a demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság működését – elvesztegettünk majdnem annyi időt, amennyi alatt fel lehetett volna zárkózni Európa fejlettebb feléhez. S minél később kezdünk hozzá, annál később érünk célhoz. Kevés okot látok az optimizmusra. De hiszek a ráció erejében: előbb-utóbb csak észbe kapunk és hozzálátunk!

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!