Csak óvatosan a répavágással
Receptklub, RTL Klub
A főzés nem élet-halál kérdése, annál fontosabb – tartja egy angol mondás. Nehéz is a főzésre rávenni az embereket manapság, mikor az űrhajóskaja a legegyszerűbb és gyakran a legolcsóbb megoldás is. Bár ezt a nagymamám mindig vitatja, szerinte nem csak fényévekkel jobb, de még mindig olcsóbb megfőzni otthon egy levest, mint ugyanazt megvenni zacsiban. Márpedig egy friss hír szerint az elmúlt évben poralapokból 15%-kal, leveskockából 6,6%-kal, ételízesítőből 4,3%-kal több fogyott, amióta a háziasszonyoknak egyre jobban meg kell nézniük, mit és miből főznek.
Igaz, állítólag sokan – még gyerekek is – csak a hamburgerben látnak salátát, mégsem érzem, hogy a (fél)készétel és a gyorskaja lenne az emberiség gasztronómiai evolúciója számára a legmegfelelőbb irány. Habár az „olcsó konyha” határozottan fejlődőképes, például már rég nem tesznek bele annyi sót, ám annál több (szárított) zöldséget a porlevesekbe, azért az mégsem ugyanaz, mint elővenni a friss hozzávalókat és ízfokozók nélkül, csupán a hozzávalók saját ízének kombinációját kihozni némi konyhatechnikával. (Ha az alapanyagok jók, már nagyon nem lehet elrontani, mondaná egy családtagom, bár ennek ellenkezőjét én ezerszer bizonyítottam.)
A főzés a zen buddhista séf szerint az emberekről való gondoskodás legszentebb módja, és mint ilyen, alapvetően meghatározza kapcsolataink minőségét. Nem azt mondom, hogy mindenki mantrázzon rántáskészítés közben, hogy a pozitív rezgések belekússzanak az ételbe, de a végeredményt tekintve valóban nem mindegy sem a szakács lelkiállapota, sem a főzésre szánt idő, türelem és odafigyelés. Hobbiszakácsként szenvedélyes nézője vagyok a főzőműsoroknak és őszinte csodálója a konyhák igazi művészeinek.
A számos tévészakács közül, akikből szerencsére egyre többet megismerhetünk, nem mindenki válik igazi sztárrá. És nem engedhetné meg magának azt, hogy „csak úgy” elmegy Amerikába, új kihívásokat keresve, avagy csupán inspirációt gyűjteni. Kovács Lázár megtehette, és nemrégiben úgy tért vissza a képernyőre, mint aki egy percet sem hiányzott, habár a nézők azt megérezték, hogy az RTL Klub nem tudta őt maradéktalanul pótolni.
A Receptklub 1998-as indulása óta ő az egyik legjobb magyar tévészakács, csak a TV Paprikán tudok hasonlóan remek, ám egészen más karakterű mesterszakácsot. Előadói képességei épp olyan kiválóak, mint Jamie Olivernek, és ha nem is káromkodik úgy, mint Gordon Ramsay, legalább annyira kisfiúsan sármos és csibészes, mint a konyha Dr. House-a. Az ételek viszont csak úgy repkednek a konyhájában. Időnként valóban talán egy kissé szeleburdinak tűnik, beüti a lábát a konyhapultba, mellé önti a szószt, de ez a benne munkáló hatalmas energiák miatt lehet – nem tudom, honnan töltődik, de ha azt nézzük, hogy a városi legendák szerint az étel a teljes energiaszükségletünknek alig egynegyedét adja csak, akkor átlagon felüli forrásai lennének akkor is, ha nem szakácsnak megy. Mindez azért megbocsátható, mert része személyes varázsának, ami pedig épp oly fontos – különösen a tévés szereplésben –, mint szakmai felkészültsége vagy kézügyessége. Ráadásul utóbbit egyszerű földi halandóként nehezen tudom megítélni, míg az előbbi egyértelmű hatással van minden nézőre. A Michelin csillagos szakács tábornokoktól sem csak azt várják el, hogy tökéleteseket főzzenek. A legmagasabb, 3 csillagos elismeréshez eredetinek és találékonynak is kell lenni, és ami a legfontosabb, a szakács karakteres személyiségének is meg kell mutatkoznia.
Az is roppant fontos, hogy amit megfőz, azt a legtöbbször utána lehet csinálni, akár túrógombócot készít, akár avokádóval töltött csirkemellet. Nem csak a hagyományos magyar konyhát népszerűsíti és újítja meg, de egészen új ízeket is ki tud próbáltatni az emberrel. Főzés közben pedig olyan technikai tippeket is ad, amelyek nekem folyton hiányoznak, és alaposan megkönnyíthetik az életem. Például két mozdulattal megmutatja, hogy a répát sokkal könnyebb úgy szeletelni, ha előbb az ember egy kis „talpat” vág neki, és máris nem gurul el. Én már csak úgy tudok répát vágni, hogy minden pasi keresztbe rakja a lábát körülöttem. Mindig Latinovics jut az eszembe, amint Szindbádként maga elé mormogja, „nem értem, miért vágják a nők mindig olyan vadul a répát.”
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!