Mindennapi kenyerünk

A kenyér az egyik legrégibb feldolgozás által létrejött élelmiszerünk.  Kovásztalan, vagyis nem kelesztett változata bő nyolcezer éves múltra tekint vissza. Ekkor már nemcsak pirított vadbúzaszemeket rágcsáltak, hanem a gabonát péppé őrölték, vízzel hígították, kását, hamuban és kövön sült lepényt készítettek belőle. Démétért a kenyér fehér istennőjének nevezték a görögök, az ókori egyiptomiak állatokat formázó kenyerekkel áldoztak, a zsidók a kovásztalan kenyeret az önfeláldozás és tisztaság jelképének tekintették.
A kelesztett kenyér is legalább háromezer éves, szülőhazája Egyiptom volt. Felfedezése talán csak a véletlennek köszönhető, ám gyors karriert futott be a pihentetés és erjedés után nagyra dagadt, lazább szerkezetű és ízletesebb kenyér. Hamarosan rájöttek arra is, hogy célszerű félretenni a tésztából a következő sütéshez kovásznak. Az ókorban önálló mesterséggé, férfimunkává vált a kenyérsütés, mesterei voltak a görögök és rómaiak is.

Béke és a kenyér
A kenyér immáron kétezer esztendeje – a Római Birodalom kenyeret és cirkuszt ígérő szólama óta – a politika mindenkori eszköze. Nem véletlen, hogy azzá vált, hiszen a lét és a kenyér fogalma ősidők óta összekapcsolódik, fogyasztása pedig egyidős az emberi civilizációval.
A leghétköznapibb és mégis a legnélkülözhetetlenebb étel sem menekülhetett meg a küllemét megszépítő, eladhatóságát növelő pótszerektől. Ára és ellátásának folytonossága mindenkor a szociális béke függvénye volt. Kenyér még a legelvetemültebb gonosztevőnek is jár. A jó kenyérről úgy tartják: teteje, oldala hajszálvékonyan repedezett, aranybarna színű, fényes, ívesen domborodik, alja halványbarna, gyűretlen, megkopogtatva dobszerű hangot ad, belseje finoman likacsos.
A kenyér az élet minden területére kiterjedő szimbólum is egyben. Bizonyság erre az ezernyi szólás, amelyet a magyar nyelv őriz évszázadok óta: szükségem van rá, mint egy falat kenyérre; kenyérkereső foglalkozás;  egy ágyon, egy kenyéren élnek; a rabság keserű kenyerét ette; kenyértörésre került sor; ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel; olyan jó, mint egy falat kenyér, megette már a kenyere javát...

Hajdani pékmesterek ma
Magyarországon a XIII. században már voltak pékműhelyek, ahol pékmesterek dolgoztak. A XIV. században az iparágak közül elsőként a pékek szerveződtek céhekbe. A paraszti kultúrában viszont a kenyérkészítés az asszony dolga volt, bár a tésztadagasztás inkább férfierőt kívánt volna. Hetente-kéthetente gyújtották be a kemencét, és egyszerre több három-öt kilós kenyeret sütöttek.
A kenyér befolyással volt népek sorsára; háborút, vagy békét jelentett; olykor az is megesett, hogy felgyorsította a történelem kerekének forgását. Ugyan a felvilágosodás eszméi már korábban Európa-szerte ismertek voltak, a feudalizmus alkonyát és a nacionalizmus hajnalát jelentő nagy francia forradalmat közvetlenül néhány évnyi rossz gabonatermés, egekbe szökő kenyérár és az éhezés robbantotta ki.
A katonák kenyere a komiszkenyér volt, nem tartozott az ínyencségek közé. Ez is kiderül az ország legnagyobb laktanyájában, a komáromi Monostori erőd hajdani katonai pékségében berendezett Kenyérmúzeumban. Valaha itt kétezer négyzetméternyi területen dolgoztak a pékek, akik négy kemencében sütötték 1945-ig a katonák ellátására a kenyeret, 2003 óta pedig az országban egyedüliként a kenyérsütés történetét és eszközeit bemutató kiállítás látható a termekben.
Ne feledjük, a kenyér  nem csak a test tápláléka, szimbolikusan magának az életnek jelképe. Ünnepnapokra és minden napra legkedvesebb kenyérszelő fohászom: Földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalászba, kalászból kenyérbe, kenyérből testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkedbe.

Köveskuti Tünde

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!