… egyik ámulatból a másikba esem. Tegnapelőtt – pénteken – volt
premie-rem a Madách Színházban, és előtte egy héten át reggel meg este
meg délután próbáltunk – no meg előtte két hónapig. Szóval a lényeg az,
hogy újságot nem olvastam, tévét sem láttam, illetve csak késő este,
kikapcsolt állapotban. (Mármint a készüléket.)
Aztán az első szabad délelőttömön az egyik bulvárlap címoldalán elámulva olvasom, hogy bizonyos Anikónak nagyobb lett a melle, mint a feje. Ez azért nem semmi, mondja magában az ember. Oldalas cikk számol be arról, hogy „Anikó mellei a műtét előtt lehet, hogy nem álltak a helyükön, de Anikó mégis boldogabb volt.” Bizony, ilyen az élet, és egyáltalán: „hol a boldogság mostanában?”.
Hát abban a szakközépiskolában biztosan nem – ezt már a tévében láttam –, ahol kamaszkorú tanulók zsemlével, papírgombócokkal, könyvvel, füzettel dobálják a tanárnőt, és mindezt a mobiltelefonjukkal még fel is veszik, és fel is teszik az internetre. A „pedagógus” egy idő múlva – nem is értem, miért – elunja a dolgot, és szégyen a futás, de hasznos alapon távozni próbál az osztályból, de a huncut gyerekek nem engedik ki az ajtón, hanem ocsmány szavakkal tovább gyötrik.
Mindez nem Amerikában történik, nem egy „jópofa”, „gyerekeknek szóló” rajzfilmben, hanem itt, nálunk, Budapesten.
A tudósításban többen is megszólalnak, azt is mondják, hogy bizony az ilyen tanulókat el lehetne tanácsolni az iskolából, de ezzel csak ártanának szegényeknek. Az, hogy milyen pedagógus az olyan, akivel ilyesmit meg lehet csinálni, fel sem merül senkiben.
Persze lehet, hogy mindez azért van, mert egyre többeknél figyelhető meg, hogy költséges műtéti beavatkozás nélkül is egyre kisebb lesz – a fejük…
Gálvölgyi János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!