Ormos Mária
Debrecenből indult… Pécs, Budapest a megannyi szakmai elismerést – közte Széchenyi-díjat is – magáénak tudó, elsősorban a XX. századot kutató, oktató professzor asszony, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Történettudományi, filozófiai munkásságának helyszíne jószerivel immár egész Európa.
– Gratulálunk az augusztus 25-én kapott kitüntetéséhez, az emlékplaketthez, amelyet a Régi Nemzetesek Társaságától, a ma már csupán gyönyörű antikva betűs fejlécében önazonos Magyar Nemzet napilaptól az ezredfordulón távozni kényszerült újságírók közösségétől vehetett át.
– Köszönöm szépen. Szinte derült égből villámcsapásként – de ha lehet egyáltalán ilyent mondani: kellemes, szívet melengető villámcsapásként – ért a kuratóriumi döntés híre. Az emléknap, 25-e, a Pethő Sándor által történt lapalapítás immár 71. évfordulója volt. Fura érzés: kisgyermek voltam, amikor a szellemiségében később általam is olyannyira becsült újság megszületett, nem sokkal a II. világháború előtt. Azon a kis összejövetelen, amelyen megkaptam az Asszonyi Tamás szobrászművész által készített míves bronzplakettet, elmondtam: tulajdonképpen egy szakembernek megejtőbb, nagyobb érték egy ennyire szakmán kívülről érkező elismerés, amit az ember nem is vár – csupán megköszöni… Hálás vagyok érte és nagyon jólesik. Többségében idős emberek igyekeznek őrizni Pethő Sándor, a nagy tudású, emberséges, nemzeti liberális lapalapító főszerkesztő szellemiségét – remélem még sokáig. Pethő is olyan ember volt saját korában, akiről elmondható: történelemformáló volt. Tudja, valahol azt a gondolatsort tulajdonították nekem, hogy a XX. századot is „alulmúlhatja” a jelenlegi új, XXI. századunk. Nem vagyok pesszimista lelkületű ember, s történészként úgy vélem, maga a történelem „nem így mérődik” , de hogy nem jól, hanem inkább baljósan indul, az érzékelhető. Az egymás mellett élő nemzetek nem látszanak összeborulni, s a különféle mentális problémákra igazából az Európai Unió sem adhat választ, legfeljebb mankót, segítséget a kötelező párbeszédhez. Mindannyiunknak dűlőre kell jutnunk ehhez saját magunkkal is, némiképpen több emberi alázattal, a másik megbecsülésével.
– Ebben a történettudománynak – a történelemtanításnak is szerepe kell legyen…
– De mennyire! Nagyon szomorú, hogy megfelelő kapaszkodók nélkül az ifjúság is könnyen kibillen a szélsőjobb irányába, igazából nincs, ami jól szocializálja őket. A gyerekek kezét a társadalom elengedte, ha szabad így fogalmaznom: ki vannak eresztve a legelőre, ahol a villanypásztor a televízió, meg a számítógép erkölcsi, tartalmi szűrés, segítség, együtt gondolkodás, beszélgetés, jóízű vita nélkül. Zűrzavar van az oktatásban is: nincs még egy olyan ország, ahol ennyiféle „rendszerben” – 4+8, 6+6, 8+4 osztályban – tanulnak, amelyben képtelenség egységes tudásalapot átadni, befogadni. Mindez a felsőoktatási felvételiknél, s azt követően is megjelenik: okleveles, diplomás analfabétákat képzünk sokszor, akik később sem tudnak eligazodni a világunkban, feleslegesnek érzik magukat, elbizonytalanodnak, s a legegyszerűbben „emészthető” ideológiákba botolhatnak… Tavasszal Rómában, Párizsban és Bukarestben jártam: laza szakmai-baráti találkozók voltak ezek, egyfajta „nyaralásként” is felfoghatók. Azóta meg itt ülök az íróasztalomnál és dolgozom, olvasok, próbálom „összegereblyézni” az I. világháború előtti „reformnemzedék” sokszínű szellemi, politikai áramlatát. Sokan, sokat írtak róluk, de egyben nincsenek meg. Szeretném megírni, hogy egy Kármán Tódor, egy Beke Manó – tudósok voltak, nem pártemberek – vajon mit kerestek a Tanácsköztársaság körül? Az 1918–19-es időszak után nagyon nagy társadalmi vérveszteség érte a magyar szellemi életet, amelynek végszámlája máig felbecsülhetetlen: a kiebrudaltak, emigránsok hada. Szeretném fellelni az egykori fegyelmi dokumentumokat is.
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!