Tűzijáték és tepertő

A görögtűz igazi meglepetés volt, szép és méltóságteljes. Jó volt az idő, jó a szervezés, az ezerféle színes tűzlabdacs sok százezernyi önfeledt bámulóját elkerülte minden balvégzet, pánik és zavar. Ráadásul (nem is ráadás volt, hanem a lényeg): lenyűgöző, ötletgazdag fényeket és fényjátékokat láttunk, nem Amerikából, államilag second hand beszerzett, hamburgert és effélét reklámozó, kék és piros ötágú csillagok elpukkantását.
Délután még a Szentjobb-körmenetet is megnézhettük, előtte kitüntetések a Parlament kupolacsarnokában, az előtt zászlófelvonás, és még az előtt: nagyon sokan készültek, hogy igazi ünnepünk lehessen. Majdnem az is volt, sőt, a megelőző évekre visszagondolva nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem is csak majdnem. Magyarország tényleg ünnepelt. Úgy, ahogyan tudott, s közben talán vissza is gondolt valakire, első királyában talán mai önmagára is, de persze lehet, hogy nem gondolt egyáltalán semmire, egyszerűen csak nyugton volt, mert jólesik néha nyugton is lenni, főleg, ha az embert és az országot momentán nyugton is hagyják, tekintettel az ünnepre, és hát ugye, négynapos ünnep van. Négy munkaszüneti nap egészen biztos, de hogy ünnep is, az már kevésbé.
Aznap történetesen Budapest felől autóztunk Somoskőújfalu felé (ahonnan épp huszonegyedikén megjártuk Füleket, Losoncot és Rimaszombatot, sehol sem bántottak minket). Igaz, hogy a gácsi vártól elzavartak a munkások, de a szlovák turistákat is. Szóval Somoskő felé mentünkben, bő száz kilométeren keresztül, magyar területen azt tapasztaltuk, hogy sehol egy nemzeti zászló, se köz-, se magánépületeken, sehol egy zászló nem lengett.
Ha valaki az év bármely szakában Kolozsvárnak veszi az irányt, tízezer számra láthatja, falvak hosszú során keresztül az apró román nemzeti zászlókat, girlandokat és feliratokat az út fölött és a házakon, nem kell hozzá nemzeti ünnep. Itt most ne feszegessük, hogy miért, de ott a román nemzeti zászlók állandó, a (románok között élő) magyarok ellenében folyamatosan demonstrált jelenléte, használata hétköznapi életformát jelent. Magyarország pedig most is csak úgy ünnepelt, ahogyan tudott. Nem vágyom a román polgármesterek történelmi lelkiállapotára, én csak a magyar nemzeti zászlóra gondoltam.
De ne ragadjunk le a görögtűz messzire vezető történeti, társadalomlélektani konzekvenciáinál. Hiszen, ha az ünnep le is lassított minket, másnap jött az élénkítő tepertő. Nem az igazi, „a szalonna kiolvasztása és kipréselése után visszamaradó rész”, mert az nem élénkít, hanem hizlal. Ha finom is, nem tesz jót, elcsapja az ember hasát. Kár, hogy a kis nemzetek gyomra még ennél is sokkal veszélyesebb, nehezen is gyógyítható.
Ezt a tepertőt megénekeltem már egyszer itt, a Vasárnapi Hírekben, pár évvel ez előtt. Akkor arról írtam, hogyan dicsőítette egy 1997-es szlovák iskolai történelemkönyv a zsidókat irtó Josef Tisó szlovák államfőt, hogyan küldött be egy, még a Monarchiából való ötnyelvű marhalevelet a köbölkúti magyar polgármester, aki úgy tapasztalta, hogy az unokájának kevesebb „nyelvi joga” van, mint volt a vágómarháknak, és azt is megírtam, mint mondott Ján Jasovski közlekedési miniszter a Mária Valéria hídról: „a budapesti kormánnyal nem tárgyalunk a sturovói hídról. Mi nem ott fogunk hidat építeni, ahol az idegenek akarják, hanem ott, ahol szükségünk van rá”, nehogy a revizionista-horthysta-fasiszta-nacionalista-biciklista magyar hadsereg újra beronthasson a szlovákok ősi földjére (unalmas, de igaz).
Fölidéztem a jó viccnek gondolt rossz kis történetet is, amelyben a tanító néni bárhogy is akarja rávezetni nem túl okos növendékét a helyes válaszra – (Mi lesz a libából? Tepertő. Nagyon jó, és még? Máj. Nagyon jó, de otthon mivel takaróztok? Dunyhával. És abban mi van? Toll. Tehát akkor mi lesz még a libából? Tepertő) –, nem jár sikerrel. Nem, mert az ostoba válasz mindenre ugyanaz.
A mi mostani tűzijátékuk után következő tepertő nem túlzottan rejtjelezett meséjét ezért már most megfejtem a Kedves Olvasó számára, bár a mese Pistikéje valóban ostoba, ellentétben Fico miniszterelnökkel.
Pistike mindig azt mondja vissza, amit biztosan tud (elég keveset), bármit kérdeznek tőle. Ficótól, Gasparovictól, Slotától és a többiektől (azért egy kicsit Peter Weisst is ismerjük) nem kell semmit sem kérdezni. Bármilyen nap van, a válasz mindig ugyanaz: tepertő. Bárhogy hívhatnák a magyar elnököt, Sólyom László helyett Sólyom Kálmánnak, Bélának, Róbertnek, hogy csak néhány magyar király keresztnevét soroljam: tepertő. Hogyha elmegy, tepertő, de ha nem megy, üzenjük, hogy akkor is tepertő. Ha nem éppen Szent István szobrát avatná, hanem egy színes és tarka, divatos, multikulturális műanyag tehenet, és hogyha nem Komáromban, hanem a Tátra tetején (persze szlovák Milka-kékre festve): tepertő. Ha nem 21-én, hanem Szilveszter napján avatná: akkor is tepertő, hiszen Petőfi Sándor, Az apostol (1848) szerzője (a mű hőse szilveszterkor született) félig szlovák volt, vagy tán egészen az. Hogy jönnek „az idegenek” ehhez?
Ráadásul szegény Petőfi, ha élne, és bemenne mondjuk a pozsonyi szlovák szerzői jogvédő irodába, valószínűleg simán elzavarnák onnan, és azonnal le is gombolnának róla ötezer eurót. Nem a kardja miatt, hanem a nyelvéért. Mert rendnek kell lenni, a törvény az törvény. Az efféle törvényektől szoktak errefelé kis nemzetek igen nagyra nőni, sűrű gyomorrontások közben, legalábbis fölébe nőni a másiknak, annak, amelyik ellen törvényeiket demokratikusan kitalálták. Ez (is) az Európai Unió, ahol az agresszív, kényszeres, tepertős szemtelenség vezet hallgatólagos sikerre. Mert tudták, hogy megtehetik, úgysem lesz következménye.
Pedig „gyűlölni egy nemzetet valóban csak tudatlanul lehet. Általános ítéletet fogalmazni, méghozzá kategorikusan elutasítót – olyan bonyolult, összetett tüneményről, mint egy nép, egy nemzet – csak barbár tudhat.” Ezeket a sorokat egy Peéry Rezső nevezetű, Pozsonyból elüldözött, Stuttgartban meghalt magyar író, magyar polgár írta, amikor még szlovák alattvaló volt.
Az unióról itt most csak annyit, hogy „szeretlek is, meg nem is” (persze most inkább nem). Azért nem, mert szeretett szervezetünk ez ügyben is álszent és sunyi. Valamiért nem hallani Európa emberjogi fölhördüléseit, nem hallani a demokrácia védelmezését sürgető, zsigeri, mélyről jövő jajkiáltásait. Nem, mert egyszer régen, még Haider idején jól megjárta közös hazánk, az unió a náci veszéllyel. Csakhogy akkor Ausztriáról volt szó, most meg csak az EU-tag Szlovákia mutogat útirányt magyar EU-alattvalóinak, és a magyar elnöknek. Nem kell szeretni Sólyomot, de amit most kapott, mindnyájan kaptuk.
A Magyar Köztársaság elnökének kitiltása Szlovákiából (vagy bárhonnan) példátlan esemény („tepertő”). Menet közben többen is biztosan hibáztak, ezek ténykérdések, és nem vitatémák. Úgy látszik azonban, hogy lassan már a kétszer-kettőre is külön szabályozás kell, ezért kérdezte meg (helyesen) a magyar kormány Brüsszeltől azt is, elutazhat-e egyáltalán az ember otthonról csak úgy, délelőtt, délután, amikor gondolja, még akkor is, ha az illető egy EU-tagország megválasztott köztársasági elnöke.
Talán vannak erre szabályozások, mégis úgy látszik, jobb a lapítás. Amit én nem is egészen értek, hiszen állítólag jól fizetett EU-s programok vannak arra is, hogy az ember néha belenézzen a saját tükrébe. A fürdőszobában, a bajmóci várkastély nagytermének tükrében, a betléri Andrássy-kastélyban, vagy másutt. Akár a Sándor-palotában is.
Tűzijáték és tepertő után konklúziónk a lehető legrosszabb: nincs, akivel beszélnünk lehetne. Nincsen hatalomban lévő európai barátunk, és csak olyan bátortalan barátaink vannak, akik kivárnak. Mi meg őket várnák, ők meg minket, mármint a magyar–szlovák barátság tekintetében. Amíg a szomszéd nem szomszéd, hanem provokáló kibic, nehéz megküzdeni a megátalkodottság, a kisebbrendűség és a sértések rémével.

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!