Következmények pedig vannak

Pedig talán annak is lehettek volna következményei, hogy kormányzása kezdetén Orbán megvádolta a – demokráciában főbenjáró véteknek számító – megfigyelési üggyel politikai ellenfeleit: utóbb bíróság mondta ki, hogy alaptalanul. Szórakoztató módon most Gyurcsánynak lehet majd papírja arról, hogy ő viszont – bármit mondott is őszödi önostorozásában – a dolog érdemét tekintve nem hazudott. A valós adatok annak rendje-módja szerint megjelentek a kormányzati honlapokon, a közgazdászok történetesen ebből vonták le riadóztató következtetéseiket. Még tavaly szeptemberben tette meg a miniszterelnöknek azt a szívességet vagy kétszáz nekibőszült felperes, hogy számon kérte rajta (és pénzügyminiszterén) az adatok választások előtti meghamisítását. Mivel pedig ilyesmire nem került sor (a tavaly ősszel szintén e vádat emlegető ellenzéki párt óvakodott is keresetet benyújtani), nehéz elképzelni olyan bírói döntést, amely ne utasítaná el az alaptalan kártérítési igényt. Arról már nem is szólva, hogy gyanúm szerint e majd kétszáz felperes közt egy sem akadt, aki – megtévesztve – a kormánypártokra adta volna voksát: egyébként a lassan másfél esztendős háborgási hullámnak ez a gyenge pontja, hiszen azok tiltakoznak becsapásuk miatt, akik soha nem hitték el Gyurcsánynak egy szavát sem.
Ez a bökkenő politológusunk kitartó lamentálásával is az érvénytelen választásokról, amivel indokolni igyekszik az új választások előre hozását (csak ne emlegetne folyton téves „európai példákat”: ott erre olyankor kerül sor, ha felbomlik egy koalíció és a kormány elveszti parlamenti többségét). Azok az európai politikusok nem véletlenül csupán mosolyognak az őszödi önvallomáson, bakinak és nem bűnnek tartva (az adathamisítás már az lett volna), hiszen mindegyik vétkes kisebb-nagyobb mértékben a választások előtti hazudozásban. Miként persze a Fidesz sem verte nagydobra, hogy koalícióra készül a – rendre kiátkozott – kisgazdákkal, de nem is akadt kétszáz baloldali, aki ezért perbe fogta volna Orbánt. Ellenben a nagy jobboldali zúgolódást látva talán arról sem kellene megfeledkezni, amit éppen e hasábokon tártunk fel most két éve: a választások elvesztése esetére a színházrendező által megjósolt „forradalomról”. Így az sem véletlen, hogy egy vezető európai szocialista politikus sommásan levonta azt a következtetést: a nagyobbik ellenzéki párt egysze-
rűen rossz vesztes, képtelen beletörődni választási kudarcába.
Holott csak mostanában mutattak ki a felmérők némi érdemi gyarapodást a jobboldali szavazótáborban, amely látszólagos (és viszonylagos) fölénye ellenére megmaradt akkorának, amekkora tavaly tavasszal kevés volt a győzelemhez. Nem csoda, ha óvatos jobboldali elemzők folyton felhívják erre a figyelmet, s a tapasztalatok alapján tartanak is a szocialista felkapaszkodástól. Ma az ellenzéknek akár kétharmados többséget a tavaly tavaszi választók kétharmadának megoszlása kínál, s nincs jele baloldali szavazók átpártolásának. Annál inkább csalódottságának és – feltevésem szerint – büntető szándékú tartózkodásának (de akár rejtőzésének is a jobboldal által kialakított – és kár tagadni: gyakran fenyegető – hangulatban). Gödörbe a koalíció magát taszította, s csak részben elkerülhetetlenül, hiszen az egyensúlyt helyreállító megszorítások mindenütt megártanak egy kormány népszerűségének. De még csak nem is a reformok erőltetésével, hiszen azok szükségességét minden szakértők hangoztatja, nem szólva a külvilági követelésekről.
Szocialista vezető körökből úgy értesült a héten a Népszava, hogy „új politikai stílusra” próbálják rávenni a kormányfőt. A csatázó hajlamai visszafogására, s főleg több egyeztetésre. Ugyancsak a héten Gyurcsány azt fejtegette egy külföldi interjújában, hogy nem látja kihívóját, s laptársunk felmérése is ezt támasztja alá. Akár azt mondhatnánk, hogy Gyurcsányt egyedül Gyurcsány veszélyezteti. Minden jel arra vall, hogy nem a kormányfő stratégiáját vitatják, hanem vezetési gyakorlatát. Figyelmeztető lehetne számára a Political Capital (még bulvárlapnak is megtetsző) felmérése, amely szerint az emberek túlságosan is hasonlónak látják őt és az ellenzéki vezért. Ez nyilván meghökkentő és bosz-
szantó a jobboldali médiamunkásoknak, akik az ördög reinkarnációjának állítják be Gyurcsányt, de az „ikerpár” emlegetésének aligha örülhet az a politikus, aki másfél esztendeje oly látványosan győzte le – személyiségével is – ellenfelét. S aki legfeljebb akkor árul – nem túl taktikus húzásával – egy gyékényen a vészesen populistává vált vetélytársával, amikor teszem azt a költségvetési évad kellős közepén állítja pellengérre a képviselőket. Mert lehet ugyan aggódni Gyurcsány küldetéstudatának olykori túltengésén, ám maga e reformeri küldetése tiszteletre méltó. Az egyensúlyt persze neki kellene megtalálnia.
Minden kiemelkedő képességű politikust fenyegeti e baj, s ha nagyot akar változtatni, annál inkább. S persze a sokszor példaként emlegetett Thatcher azért elsősorban a politikai ellentábor szavazóinak rovására verte keresztül változtatásait, amelyeknek utóbb a túloldali Blair lett (némi kiigazítással) a haszonélvezője. Schrödernek nem lehetett ilyen szerencséje a jóléti állam nyesegetésével, lévén a baloldal vezetője. Gyurcsány dilemmája sokban hasonló, s neki még jobban kellene ügyelnie a baloldali érzelmekre, s főként azt elkerülnie, hogy a liberális koalíciós partner túl készséges kormányfőjének tűnjön. Akik egyébként mintha sportot csinálnának a szocialisták sértegetéséből, néha szinte kontrázva a jobboldali vádakat az utódpártiságról. Holott paradox módon éppen azért is nehéz egy pártelnök-kormányfőnek is dűlőre jutnia a szocialistákkal, mert ők tudatosan távolodnak a múltjuktól, benne elődeik vakhitűségétől, ami manapság éppen a jobboldalon jellemző.
Most fog kiderülni, milyen és mennyire pártjának is elfogadható alkut tudott kötni Gyurcsány a liberálisokkal a – mindenképpen szükséges – egészségügyi reformról. Koalíciós partnere ezt sajnos szintén nem könnyítette meg, hiszen – szinte a jobboldali logikára emlékeztetve – kizárólag a maga elképzelését nyilvánította legitimnek, s folyton annak „felpuhításától” óvta a szocialistákat. Mintha azoknak nem lehetne hasonlóan „legitim” saját koncepciójuk, hogy aztán a kompromisszum valóban a kettő egyeztetéséből szülessen meg. Elképzelhető, hogy ez most sikerült is, ám olyan – stílszerűen csatazajjal –, hogy ne két győztes maradjon a porondon, hanem két vesztesnek tűnjenek, legalábbis a médiatálalásban.
Mert következmények igenis vannak. Ha a kellően fel nem készített társadalom, az oktalanul be nem vont, sőt hibás taktikával még meg is sértett orvoselit bizalmatlanul fogadta a magánbiztosítók belépését, akkor nem annyira erőltetni, mint inkább – okos kompromisszumokkal, ha úgy tetszik: felpuhítással is – elfogadtatni kellett volna minél szélesebb körben magát a gondolatot, s hozzá igazítani a bevezetés menetrendjét. Nem szerencsés, ha az egészségügyi tárca inkább tűnik a biztosítók lobbizójának, mint a közérdek képviselőjének – velük szemben is. S amikor a szocialisták ez utóbbira vállalkoztak, kár volt őket leutódpártizni, antireformerként meggyanúsítani. Ugyancsak a héten a Népszava egyik publicistája figyelmezteti a koalíciós pártokat, hogy „vékony jégen” zajlik a táncuk és – helyesen – mutatja ki az ellenzék vezérének gyanút keltő, a demokráciát netán  fenyegető törekvéseit (a jobboldali politológus pedig máris a rendszerváltás meghaladását szorgalmazza, az akkori „rossz politikai alku” felmondását az új választások után). A figyelmeztetés jogos, de a következmény aligha lehet a kiigazító törekvések lehurrogása a veszélyre hivatkozva. Ha valami, ez volna a múlt logikájának felelevenítése. Pár esztendeje pártja, szerencséjére, megtalálta Gyurcsányt. Most neki kellene megtalálnia a pártját. 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!