Tarantino: nem vagyok elég olasz egy spagettiwesternhez

l Mikor fejezte be a Becstelen Brigantyk forgatókönyvét?
– Múlt év januárjában kezdtem neki, és egészen júliusig írtam. A film első két fejezete régebbi anyagokból állt össze. A harmadik fejezettől kezdve viszont mindent abban a hat hónapban írtam. Tudtam, hogy meg kell írnom, be kell fejeznem, még akkor is, ha nem lesz az egészből semmi, de ki kell adjam magamból. Csak hogy félre tudjam tenni, és más téma után tudjak nézni. Meg kellett másznom ezt a hegyet, hogy lássam a többit. Megfordult a fejemben, hogy feladom, és ez a maga különös módján igen felszabadító érzés volt. Talán épp ez segített visszaterelni a témához.
l Van annak valami oka, hogy szinte minden filmjének kétszavas címe van?
– [nevet] Sosem gondolkoztam még ezen, de lehet benne valami. Azt hiszem, eddig így jött ki a lépés. Számomra a cím mindig szerves része a történetnek, és nem csak valami olyasmi, ami tök jól mutatna a poszteren. Ha valamiért nem használhattam volna a Becstelen Brigantykat, azt hiszem, az „Egyszer régen, a nácilepte Franciaországban” címet adtam volna a filmemnek.
l Hogy jellemezné a történetet? Néhány motívum erősen emlékeztet a korábbi munkáira.
– Úgy vélem, hasonlít a Ponyva-regényre, a Tiszta románcra és a Kutyaszorítóbanra. A La Louisiane kocsmai jelenet épp olyan, mint a Kutyaszorítóban, csak nácikkal és németül, és a raktárépület helyett egy kis alagsori kocsmában játszódik. Hasonlít a Ponyvaregényre, hogy a különböző szálak mind egy irányba tartanak. Ebben a filmben meg még inkább. A történetek még eltérőbbek, de az egész mégis egy nagy történetről szól, és nem egy nagy kirakós. Ugyanakkor a Tiszta románc is eszembe jut a filmről, hiszen mindig egy újabb szereplő jön, és veszi át a film irányítását és viszi tovább a történet szálát. Minden huszadik percben azt kérdezi az ember magától, hogy mi a franc ez az egész?
l Sokan valószínűleg amolyan Piszkos tizenkettő stílusú filmet vártak, de ezúttal nem erről van szó, ugye?
- A Piszkos tizenkettő adta az ötletet, hogy egyáltalán belevágjak a történet megírásába. De velem mindig ez van: az a dolog, ami miatt nekiállok írni, általában nem az, amiről végül is írok. Bármennyire is tisztelem a műfajt, és megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, mindig eltérek tőle. A saját utamat járom. Amikor leültem a Kutyaszorítóban történetét megírni, egy rabló krimit akartam írni. Így is lett [nevet], csak a rablás nem szerepel benne.
l Alaposan átírja a történelmet filmjében. Eredetileg is így tervezte?
– Ez egészen biztosan nem így indult. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Amikor elkezdesz írni, a történeted szereplői egy metaforikus járdán sétálnak. Az úton haladva egy csomó más út is megnyílik előttük. Sok író azonban – legtöbbször a filmes hagyományok tisztelete miatt – nem engedi, hogy ezekre az utakra tévedjenek a szereplői. Én ezzel szemben soha egyik utat sem zárom le, a szereplőim szabadon sétálhatnak arra, amerre akarnak, én pedig követem őket.
l Mi történt, amikor követte őket?
– Nos, ebben a filmben egy komoly úttorlasz volt: maga a történelem. Először azt terveztem, hogy tiszteletben tartom ezt a torlaszt. De írás közben egyszer csak beleütköztem. Aztán arra gondoltam; álljon meg a menet, a szereplőim nem tudják, hogy részei a történelemnek. Ők a jelenben vannak, itt vannak, és ez az egész most történik. Bármelyik pillanatban meghalhatnak. És tudja mit? Ami ebben a filmben történik, nem történt meg a való életben, hiszen a szereplőim nem is léteznek. De ha léteznének, akkor ez az egész megtörténhetett volna. És abból a szemszögből kézenfekvőnek kell lennie, hogy sikerre lehet vinni a merénylettervüket. Így történt, hogy a szereplőim megváltoztatták a háború kimenetelét.
l Sok filmes utalás van a spagetti- westernekre, különösen a zenében. Ezt a filmet mennyiben befolyásolta Sergio Leone?
– Leone igen komoly hatással van rám. Talán ő a kedvenc rendezőm, és A jó, a rossz és a csúf a kedvenc filmem. Az ő ízlése és az enyém nagyjából hasonló, és hatott rám a munkássága, azonban próbálok a saját utamon járni. Sosem csináltam spagettiwesternt. Nem is tudnék. [nevet] Ahhoz nem vagyok elég olasz!
l Szándékosan próbálta a hagyományos háborús filmek kliséit kihagyni?
– Messze el akartam kerülni az összes hülye háborús film klisét. Tudja, azokat a jelenetek, amikor ki kell iktatni egy őrt, és épp, hogy rásuhintanak, és már ki is dőlt. [nevet] Lelőnek egy német katonát, és egy pillanattal később már nemcsak, hogy vér nincs az egyenruhán, de még a golyó sem ütött rajta lyukat. Arról nem is beszélve, hogy tökéletesen illik rájuk az az egyenruha, amikor felveszik. Hatalmas ötleteim voltak, de ahogy a történet kezdett a csúcspontja felé érni… Tudja, előtte még nem csináltam hasonlót. A filmet a cselekmény vezérli, egy bizonyos pontig. A történetnek szüksége van időre, hogy eljusson valameddig, de egy nagy eseményről szól. Bizonyos értelemben az összes közül erre a filmre mondható leginkább, hogy zsánerfilm, mert a vége mégis csak a szabályok szerint van megírva. Van egy küldetés a film végén, és arra el is mennek. Bár eljátszom a küldetés kimenetelével, de végül is ez az.
l Milyen volt az erőszakhoz való viszonya ebben a filmben?
– Emlékszem, egyszer egy kritikus azt mondta a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény után, hogy én túlságosan aprólékos vagyok ahhoz, hogy a feszültség mestere legyek. Szóval, most olyan technikát próbáltam követni, ahol a feszültség olyan, mint egy gumi, amely ki van feszítve a jelenet során, és egyre feszesebb és feszesebb lesz. Ha ez sikerül, akkor nem az az elsődleges cél, hogy a jelenet minél rövidebb legyen. Az a kérdés, hogy mennyire tudom ezt a gumit nyújtani. A jelenetnek olyan hosszúnak kell lennie, amennyire csak a gumi engedni. És aztán – elpattan. És amikor elszakad, egy pillanat alatt vége is.
l Ezért van, hogy olyan kevés a vér, különösen a legelső jelenetben?
– Ó, igen. Arra gondoltam, hogy sokkal félelmetesebben valósághű, ha nincs vér. Ha csak a fűrészport látod. Bárki lőhet, bumm-bumm-bumm! Ezt láthatjuk. De a La Louisiane jelenetben és az azt követőben a feszültségkeltés különböző módjaival kísérleteztem, olyasformán, ahogy még soha előtte.
l Minden filmjében szó esik a filmművészetről, de ebben a filmben, mintha kicsit komolyabb lenne.
– A metafora nem veszett el, hisz benne vannak a filmek, és ott van Shosanna mozija, ahol ez a nő nácikat egy sütőbe akarja rakni, hogy aztán véghezvigye a saját végső megoldását. Azt hiszem, hogy a Piszkos tizenkettőnek erről az oldaláról nem sokan beszélnek, és számomra ez a film egyik legerősebb része. Nem tudom, hogy hány ember gondolt erre, amikor a film megjelent, de ha valaki ismét megnézi, láthatja, mert nem lehet nem észrevenni, hogy ők is megcsinálták a saját sütőjüket a náciknak. Sőt, nem csak a náciknak, hanem a feleségeiknek, a barátnőiknek, és az összes kollaboráns szajhának, akik összefeküdtek a nácikkal. Összeszedték a gránátokat, leöntötték gázolajjal, hogy megcsinálják a napalmot, majd elégették őket. [nevet] Eléggé durva lett!
l Szóval, ez a film a mozi erejéről szól?
– Úgy is mondhatjuk. Az egyik legérdekesebb dolog ebben nekem az, hogy amit egy rúd dinamit megtesz egyfelől, azt megteszi a mozi ereje a másfelől a nácik elleni harcban. Nem metaforaként, hanem a valóságban.

Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!