Láng István


Agrokémikus, a 2003-ban indult, a globális felmelegedés okozta környezeti problémák hazai hatásait felmérő kutatás, a VAHAVA-program (változások – hazai hatások – válaszok) vezetője. Széchenyi-díjas akadémikus, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíját is megkapta. Nagyapa, aki tudja, hogy a Föld nevű bolygót saját unokájától is kölcsönbe kapta.
– Húsz éve alapította meg a budai várban 32 hazai természetvédő csoport a Magyar Természetvédők Szövetségét. Ön is ott volt pénteken a budapesti Pál-völgyi barlang kőfejtőjében, a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén.
– Tiszteletbeli elnökként, ami valóban kedves és megtisztelő. Húsz éve az MTA főtitkáraként olyan adminisztratív dolgok is hozzám tartoztak, mint a teremhasználat-engedélyezés. A Duna-kör a budai várban, az Akadémia kongresszusi termében ülésezett, s jött a kérés a zöldektől is. Mivel a ’80-as években tagja voltam az ENSZ határozatával létrejött Környezet és Fejlődés Világbizottságának – az akkori norvég miniszterelnök asszonyról elnevezett Brundtland-bizottságnak –, amely elkészítette a fenntartható fejlődésről szóló „Közös jövőnk” című jelentést, magam is egyre érzékenyebb lettem minden hasonló dolog iránt, azonnal aláírtam a kérést. Így megtaláltuk egymást. Később tiszteletbeli elnökké választottak, bár napi operatív kapcsolatom nincs velük. Az országos Környezetvédelmi Tanácsnak tagja voltam tíz évig, négy esztendőn át meg elnöke, együtt dolgoztunk iparosok, tudósok, zöldek. Schmuck Erzsébettel, Gyulai Ivánnal, Haraszthy Lászlóval együtt szerveztünk sok rendezvényt – Haraszthy a WWF hazai vezetője volt, most természetvédelmi szakállamtitkárként ő köszöntötte az immár vagy száz civil szervezetből álló szövetséget. Tudja, mohácsi születésű ifjúként agrárszakember akartam lenni, s merő kalandvágyból – bizonyára dunai hajós nagyszülők, ősök nyugtalan vére buzgott bennem is – 1950-ben, érettségi után sok választásom nem volt, megpályáztam az első külföldi, természetesen szovjet ösztöndíjat, hogy szubtrópusi növények termesztését segítsem majd idehaza. Ha texasi stipendium is akadt volna, gyermekkori olvasmányaim, az indián romantika miatt bizonyára azt választottam volna.
– S a Szovjetunióban is kijutott a romantikából?
– De ki ám! Feleségemet, Etelkát, aki szabolcsi lányként tanult aztán ugyanott agrámérnöknek, Ivanovóban ismertem meg. Ahol nem hogy szubtrópusi növény nem volt, de csak burgonya, meg len termett meg. A szerencse is osztályrészemül jutott „L” betűvel kezdődő nevemnek köszönhetően: a háromszáz magyarból – A-K-ig – a diákok mehettek délre, hogy aztán szegények Micsurinban csalódva meghasonuljanak a szakmával, mert a természet bebizonyította, nem lehet vele akármit csinálni! Pályám alatt vagy félezerszer jártam külhonban, Grönlandtól Patagóniáig bejártam a Földet, így most már 78 évesen inkább itthon szeretek lenni. Ildikó lányom – ő jogi szakfordító – gyereke, Boglárka német szakos az ELTE-n, a napokban jött meg potsdami gyakorlatáról tele élménnyel. Hát ők már olyan szabadok, amit mi egyetemistaként el sem tudtunk képzelni… Jómagam meg Bozó Lászlóval, az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetőjével saját házunk táján söprögetek: azon dolgozunk, miként lehet kiépíteni a szárazság elleni védelmi rendszert. Öntözéssel – ám úgy, hogy „meg kell fogni” a természettől ingyen kapott csapadékot. Ma két nagy folyónk, a Duna és a Tisza 110 köbkilométernyi vízhozammal jön be az országba, s 120-szal folyik ki, mert az esőt nem fogjuk be az agrárium szolgálatába…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!