Dustin Hoffman 70 évesen még várja, hogy egyszer felnőjön

l Ön közismerten megszállott maximalista a szerepei megformálásában. Hogyan készült fel egy csaknem 250 éves karakterre?
– Sokat jártam temetőbe mostanában. [nevet] Tömören. Mikor az író és a rendező találkozott velem a film kapcsán, megegyeztünk abban, hogy nem akarunk maszkot. Miután tisztáztuk ezt, felötlött bennünk a kérdés, akkor miként tudjuk ezt megcsinálni? Arra gondoltam, az egyetlen módja az, ha úgy próbáljuk bemutatni a karaktert, hogy a film szereplői, csakúgy, mint a nézők, azt higgyék, hogy ő azt hiszi, hogy már kétszáz-ötven éves. Így hát semmi felkészülésre nem volt szükség. Ha találkozol emberekkel, akik mondanak valamit, nem az az érdekes, hogy hazudnak-e vagy sem, hanem az, hogy hisznek-e abban, amit állítanak.
l Mire volt szüksége lelkileg, hogy ezt a karaktert életre keltse?
– Nem olyan rég halt meg Norman Mailer. Ma reggel épp a számítógépem előtt ültem, és az utolsó interjúját olvastam. Warren Beattyről mesélt. Azt mondta, mikor látta a Bugsyt, megkérdezte Warrentől, miként tudta kihozni magából ezt a durva erőszakosságot, amit azelőtt még sosem látott tőle. Tetszett neki, amit Warren mondott: „Csak annyi kell, hogy legyen benned legalább öt százalék karakterből, a többit pedig már könnyen megoldod.” Mailer íróként úgy gondolta, hogy ez teljesen igaz. Ebben az esetben azt hiszem, a lényeget megragadni nem volt nehéz számomra. Mindig óvatosan mondom, hogy ha úgy érzem, jól dolgoztam, hiszen nem az én dolgom ezt megítélni. De engem mindig is örök gyereknek könyveltek el. Sosem tudtam felnőni. Bizonyos szempontból egyébként várom már, hogy megtörténjen. Ez a karakter egy felnőtt, aki mégsem nőtt még fel teljesen. A felnőttség egyfajta álarcot is jelent. Úgy csinálsz, mintha teljesen más ember lennél. Ő pedig olyan, mint egy kisgyerek, és ez a lényeg. Egy gyerek hisz addig, amíg mi lehetőséget adunk neki arra, hogy higgyen, és ha egyszer elkezdjük megfosztani a hitétől… Úgy vélem, egy gyerek reményért fordul a felnőtthöz, és ha ezt megtagadjuk tőle, reménytelen lesz. A film tulajdonképpen erről próbál mesélni. A gyerekek nagyon gyorsan meg tudnak ítélni egy embert, hamar eldöntik, bízhatnak-e benne. Mindig is nagyon közel éreztem magam a gyerekekhez, és ez egyre jellemzőbb az életemben. De most valaki mástól idéznék, Coppolától. Azt mondta, hogy a pszichológusok szerint, életünk első éveiben alakul ki az éntudatunk, amikor is a gyerek felfedezi, hogy létezik olyan, hogy „én”. Egy bizonyos ideig, ötéves korig tart ez a tisztalelkűség. Ekkor a gyerekek még igazi egyéniségek, a külvilág felé is. Belül mindannyian azok vagyunk. Viszont iskolás korban történik valami, ami megfosztja a gyerekeket az egyéniségüktől, vagy cenzúrázza azt. Ha nem illeszkedsz be a társadalomba, kívülálló, különc leszel. Persze mindannyiunkban megvan a különcség és a vágy is, hogy megtartsuk igazi énünket. Maga, mint újságíró, tudja, milyen fontos az, hogy az embernek saját hangja legyen. Maga megtalálta ezt, és meg is tartotta, de a társadalom csúnyán elbánhat azzal, aki használja. Olyan okokból, amiket sosem értettem. Nos, a film ezt próbálja meg közvetíteni. Így amikor azt mondom, hogy „hinni” vagy „varázslat”, a „varázslat” alatt azt a különcséget értem, amit az ember úgy érez, hogy megengedhet magának.
l A színészet a legtisztább játék. Nekem úgy tűnik, hogy ez a film különösen jó alkalmat kínál a színjátszásra. Színészként ez az ön számára más tapasztalatot jelent, mint a komolyabb és több erőszakot tartalmazó filmek?
– Nem. Minden esetben ugyanúgy dolgozom. Viszont furcsa, hogy játékot mondott. Amikor az Én, Pán Péter című filmet forgattam Johnny Deppel, átjött hozzám megbeszélni a közös jeleneteinket. A történet szerint írt egy színdarabot, amelynek én voltam a producere, de megbukott. A beszélgetésünk közben szóba jött Arthur Miller neve. Én játszottam Az ügynök halálában, amire ő azt mondta, hogy az egy igazi színjáték. Egy színjáték. A kritikusok tönkreteszik ennek a szónak lényegét, az eszenciáját. Pedig csak a játékon van a hangsúly, a kritikusok húzzák rá a dologra a komolyságot. Ez nagyon tetszett neki, a párbeszéd a filmbe is bekerült. Tehát játékról van szó, színlelésről. Azonban úgy érzem, hogy sem én, sem a színészek nem tesznek mást, mint a többi ember, hiszen mindannyian
színészkedünk. Mind játszunk, és felveszünk egy-egy pózt, bármilyen helyzetben is vagyunk, akár édesanyánkkal, barátunkkal, egy adott napon vagy a ruházatunktól függően. Nem magunkat adjuk. Az igazi énünk egy nagyon személyes dolog, amelyet csak néhány embertársunkkal osztunk meg. A többi csupán álca, „Hogy vagyunk, hogy vagyunk?” [mondja bájologva]. Mi, színészek annyiban különbözünk a többi embertől, hogy megfigyeljük a színlelt viselkedést, és azt megpróbáljuk visszaadni. Ez az, amit én teszek, és ezen a forgatáson is nagyon élveztem, de nem olyan nagyon, mint a Vejedre ütökben. Bernie Beckur esetében teljesen elengedhettem magam, és improvizálhattam. Ebben az esetben követnem kellett a rendező utasításait, nem úgy a Vejedre ütökben. Az után a film után a gyerekeim azzal fogadtak, hogy végre önmagamat adtam! Otthon én is épp olyan őrült vagyok, mint Beckur apuka. Ha a gyerekeimet megkérdezik „Milyen az apukátok?”, azt válaszolják, hogy „Remek apukánk van, de totál őrült. Nincs ki a négy kereke.”
l A film mesterekről és tanítványokról is szól. Karrierje során voltak-e mesterei, és most van-e, aki önt tartja mesterének?
– Erről hosszan tudnék beszélni. Eredetileg jazz zongorista akartam lenni, de nem voltam elég jó. Főiskolára mentem, mert az egyetemhez nem voltak elég jók a je-gyeim, és ott kezdtem el színészetet tanulni, mert három kreditpont járt a tantárgyért. Szükségem volt a kreditekre, és egy barátom javasolta, hogy vegyem fel a színjátszást, mert az olyan mint a testnevelés, senki sem bukik meg. Felvettem a tantárgyat, és tulajdonképpen így kerültem a színész pályára. Annak idején a hős, a mester vitathatatlanul Marlon Brando volt. Nem hinném, hogy manapság van olyan színész, aki ennyire nagy hatással lenne a színészetre. Gene Hackman, Robert Duvall, James Dean, egy egész generációnyi tehetséges színész. De Brando valami olyat csinált, amit még azelőtt nem látott a világ. Sok természetes és tehetséges színész volt és van, de Brando más volt. Rengeteg újat mutatott. Olyan mértékben tudott bensőséges lenni, hogy sokszor már szinte elviselhetetlen volt nézni. Személyes volt. Férfiassága olyan nőiességet rejtett magában, amit szerintem még senki sem látott azelőtt. Játékának mintha kétnemű jellege lett volna, és ez tovább erősítette férfias kisugárzását. Brando volt az első mesterem és utána volt még egy tanárom, akit Bobby Brownak hívtak. Egyszer félrehívott, és azt mondta nekem: „te a színpadra születtél, a színház őrültje vagy, neked ezt kell csinálnod.” Azt tanácsolta, hogy menjek New Yorkba, és kezdjek el színjátszást tanulni. „New Yorkban semmi sem fog történni veled tíz évig. Sokáig kell majd az asztalt pucolnod mások után, és sok megaláztatást is ki kell bírnod. Fura alkat vagy, és nehéz lesz munkához jutnod.” Teljesen igaza volt: tizenegy-tizenkét év telt el, mire megkaptam az első sikert hozó szerepet a Diploma utánban. Mike Nicholson, a rendező lett a következő mesterem. El voltam kényeztetve. Aztán John Sussanger jött, az Éjféli cowboy című filmben. Ez a két rendező hozta be a színházi jellegű próbákat a filmiparba. A stúdiók is rábólintottak, és a rendezők valahogy elérték, hogy a forgatás előtt három-négy hetet kapjanak a próbákra. Lehetőségünk volt próbálni, felépíteni a szerepeket, mint egy színpadi darab esetében. Forgatás alatt igen frusztráló az, amikor a karaktert a harmadik vagy negyedik héten érted meg. Elmondod a rendezőnek, hogy ráéreztél a szerepre, mire ő azt mondja, hogy túl késő, mert nem fog illeszkedni ahhoz, amit az előző három hétben felvettetek. Tehát ezek az emberek nevezhetők a mestereimnek. Az olvasás is sokszor nagy hatással van rám. Mindegy, hogy a szerző festő vagy író. Például a Mailer interjúban olvastam valamit, ami még megfogott. Az öregedésről beszélt, és egy dologról, ami csodálatos idősebb korban: „Elérsz egy olyan pontot, amikor már sokat nyertél, és sokat vesztettél, és már nem vársz el jutalmat mindenért, amit teszel. Vagy bejön, vagy nem.” Ma már olyan korban vagyok, hogy a példaképem a művész, aki túlél. Mikor azt hallom egy rendezőről, mint mondjuk Lumet, hogy 81 évesen filmet forgat, úgy gondolom, ez minden, amire egy ember vágyhat. Azt itt van ez a portugál rendező, Manoel de Oliveira, aki most csinálta meg a legújabb filmjét, 97 évesen. Ők automatikusan a mestereim. [nevet] Hát, csak ennyi kell hozzá.
l Színészkollégája, Jason Bateman nemrég egy interjúban azt mondta nekünk, hogy csodálja önt, mint színészt, és mint szülőt. Van olyan kedves pillanata a gyermekeivel, amire szívesen emlékezik?
– Szülőnek lenni – az első dolog, ami ilyenkor eszembe jut az, hogy a srácok hihetetlen gyorsan megtanulnak vitatkozni. Gyorsan átlátják a logikádat. Aztán már vissza is vágnak, „de miért? De miért? De miért?” És nem győzhetsz. Ez egy örök harc lesz. Aztán egyik nap, mikor már kellően frusztrált voltam, azt mondtam nekik: „Hé, srácok, ez itt nem demokrácia. Ez diktatúra. És ezért nincs olyan kérdés, hogy miért. Kilenckor ágyban vagytok, nincs vita. Én vagyok a diktátor. Majd ha már nem ebben a házban éltek, akkor lehet nektek is demokrácia.” Azt tanácsolom, ha van gyereke, minél előbb mondja el ezt neki. [nevet] Komolyan mondom. Az ember akkor kezdi el igazán utálni őket, mikor rájön, mennyivel okosabbak nála.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!