Akár orrot is befogva

Kár volna tagadni, manapság sok baloldali fintorog és érzi „büdösnek” a megszorítások sorozatát, főként ha eszébe jut, hogy ezek egy részét szorgalmazói már a pénzügyi világválság kitörése előtt is javallották, nem sokat törődve a szociális szempontokkal. S amint e hasábokon Csáki György kifejtette, lehetett volna  és még most is lehetne válogatni a kapitalista modellek között. Nehéz továbbá feledni, hogy a szocialisták túl sokat és túl sokáig engedtek politikai partnerük neoliberális elképzeléseinek. Az igazi drámai vereséget a vizitdíjhoz való konok ragaszkodás hozta (Horn Gyula szintén e hasábokon kérte időben a visszavonását), holott az alkotmánybírák elképesztő döntése után nyilvánvalóvá vált, hogy azt a népszavazást csak elveszteni lehet. Akkor került először igazi többség a jobboldalra, ám nem feltétlenül tartósan.
A Fidesz mai közvélemény-kutatási fölénye ugyanis nem annyira jobboldali térnyerés, hanem elsősorban baloldali elpártolás következménye. Orbán és tábora persze érthetően igyekszik azt sulykolni, hogy tényleg ennyire elbillent a társadalmi mérleg az ő javukra, s immár csakis a baloldal vereségének mértéke lehet kérdés. Vérmes jobboldaliak a varsói gyors befutásában reménykednek, a befolyását teljesen elvesztő és széteső baloldalt vizionálják. Olykor azonban éppen szélsőségeseik árulják el félelmeiket, egy közírójuk rosszallóan látja, hogy a ma kormányzók készülnek „a szűkösebb és a bukásuk utáni időkre is, amikor majd egy kedvezőbb pillanatban megint visszatérhetnek”. Mielőtt rácsodálkoznánk, hogy miért hökken meg a demokrácia e természetén, szerzőnk nem hagy kifogni magán: „ha…szükség lesz átmenetileg diktatórikusnak tetsző megoldásokra, akkor vállalni kell azt is”. S különben is: „Nem a demokrácia és a szabadság doktrínáját, nem a liberális teóriákat kell szentként tisztelni, hanem a nemzet létét, gyarapodását és a társadalmi igazságosság lehetséges érvényesülését”. Mondhatta volna szebben kis lovag: nemzeti szocializmusnak is.
Természetesen oktalanság lenne eltúlozni az effajta szókimondást, noha nem újnyilas internetes portálon, hanem jobboldali országos lapban jelent meg, s így nem árt nyugtázni a diktatúra eme nyílt meghirdetését. Éppen az a gond, hogy feltűnően szaporodnak – és nem csupán a szélsőjobbik párt megnyilvánulásaiban – a demokrácia és jogállam nyűgétől szabadulni akaró vélemények. Egy szélsőséges (ám a Fidesz-vezetők által azért kultivált) hetilap publicistája is amondó, hogy „a jó szándékú, de ostoba magyart is meg kell rendszabályozni a nemzet érdekében”. Ha ezek tükrében halljuk a Sándor-palotából távozó Orbántól, hogy „elszámoltatásra és politikai felelősségre vonásra” készül, akkor bizony érdemes eltűnődni, mire is használná a választóktól – közte a szocialistákat büntető baloldali szavazóktól, vagy akár tüntetően távolmaradóktól – a jobboldal a kormányzási felhatalmazást. Hiszen (vitázva a HVG publicistáival, akik oly bizonyosak a Fidesz demokratikus elkötelezettségében), Bauer Tamás okkal hangoztatja, hogy „Orbán fenyegetőzése kívül esik a demokratikus kereteken. A hivatkozás, hogy ezt »alkotmányos keretek között« képzelik, mellébeszélés, alkotmányos keretek között ilyen nincs”. Mármint az, hogy egy kormányzat vonja felelősségre az elődjét.
A jobboldali média feltűnően összemossa a – természetesen tűrhetetlen és jogállamilag is üldözendő – korrupciót a kormányzás vélt vagy valóságos hibáival, amelyeket eleve bűnösnek nyilvánít. Mintha az ötvenes évek köszönnének vissza, amikor egy óvatlanságból leégett szénakazal csakis imperialista szabotázsakció következménye lehetett. Ha a mostani miniszterelnök – helyesen vagy tévesen – úgy ítéli meg, hogy többet érhet el, amennyiben ellátogat a szlovák követségre, azt a jobboldali lap vezércikkírója nem csupán bírálja, mint demokráciában szokás, hanem tüstént hazaárulásnak minősíti, s a kormány megbüntetését, egyelőre teljes bojkottálását követeli. Vagyis a maga módján jó előre bejelentkezik arra az elszámoltatásra.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a jobboldal egész sajtója évek óta egyfolytában tönkretett, lerombolt országról beszél, s ehhez politikusai cinikusan segédkeznek, akkor logikus, hogy szaporodnak a bősz felelősségre vonók. Hiszen még olyasmiket is olvashatnak lépten-nyomon, hogy a szocialista-szabad demokrata kormányzás hét esztendeje csak a tatárjáráshoz fogható, amit ugye szemtanúkkal már cáfolni sem lehet… Miközben ugyane jobboldali kommentárokban egyre inkább megszépül a – többség által mégiscsak elcsapott – Orbán-kormányzás, pedig e korszaknak a szemtanúi azért még élnek. S ugye a számok azt tanúsítják, hogy a megszorítások lehangoló eredményeként ma már csak alig állunk jobban, mint az ő idejükben, bár arra a jobboldal egyetlen publicistája sem emlékszik a nyomor világaként.
Percig sem hiszem, hogy a Fidesz tele volna radikálisokkal, s főleg kiszámíthatatlan bosszúvággyal. Egy demokráciában a hatalom elvesztéséért revánsot venni természetes óhaj, ám választási vereségeket megtorolni már korántsem. Viszont a mi jobboldalunkon elválaszthatatlanul keverednek a valóban vészt ígérő és a csupán taktikázó fenekedők és fenyegetőzők. S ami még aggasztóbb: Orbán és köre eddig nem sok jelét mutatta annak, hogy képes lenne helytállni a szélsőségesek nyomásával szemben. Éppenséggel felelőtlenül szították a kedélyeket, hogy aztán – 2006 őszét követően – nagy nehezen visszapedálozzanak, ám akkor is szükségét érezték a radikálisok megnyugtatásának azzal a jelképesnek szánt kordonbontással. Egykor Reagan elnök önironikusan azzal élcelődött, hogy nála a jobb kéz nem tudja, mit csinál a szélsőjobb kéz. Orbán olykor inkább rácáfol a bibliai történetre, mert nála hang és kéz gyakran a szélsőjobbé.
Nehéz tehát nem osztozni Bauer és sokan mások nagyon is indokoltnak tetsző aggodalmában: ha a jobboldal tetemes többséget szerez, beválthatja a fenyegetőzését az „új rendszerváltásra”. Hangadóinak többsége ma is a kapitalizmus összes baját a baloldali kormányok nyakába varrja, s folyvást tudatos kártevésnek állítja be a gazdaság stabilizálását (miközben Lengyel László jogos gyanúja szerint nem is akar annak eredményei előtt kormányra kerülni, vagyis ezúttal is haszonélvezője szeretne lenni). Ez a folytonos lamentálás az „elmaradt rendszerváltásról” persze nem egyéb, mint egyéni hatalom- és vagyonszerzési igények közérdekként való feltüntetése. Ám eközben a jobbszélen vészesen feltört egy új nemzedék, amelyiknek nincs tapasztalata a diktatúráról és felettébb előnyösnek vélné maga gyakorolni. Azok a fenyegetőzések az internetes fórumokon bizony igazi diktatúrát ígérnek, s a közíró emlegette „átmeneti” volta csak annyit érne, mint a puccsista afrikai tábornokok fogadkozása a demokrácia helyreállítására „egy idő után”.
Három esztendeje elég komoly többség tette le voksát a baloldali kormányzás mellett, s akik ekként szavaztak, azok aligha lettek jobboldaliak. Még akkor sem, ha nagyot csalódtak a baloldal pártjában, annak vezetőiben, s némelyikük valóban büntetni akarja őket. De önmagát talán mégsem szeretné senki sem megbüntetni. Márpedig ezt tenné, ha akár csak passzivitásával is hagyja a jobboldalt nemcsak választást, hanem önigazolást nyerni. Mindenért, amit elképesztő felelőtlenséggel művelt az elmúlt hét évben. A hideg polgárháborús állapotok megteremtéséért, amihez eleinte még igazi alibire sem volt szüksége (legfeljebb a „választási csalás” lebegtetésére), s aztán sajnos megkapta azt az őszödi beszéddel. Ám egy győzelem, s hozzá nagyarányú jövő tavasszal „mindent” igazolna, hiszen a történelmet, ugye, a győztesek írják. Egyelőre semmi jelét nem látni annak, hogy képesek lesznek le is zárni e csendes polgárháborút, s nem éppenséggel hadisarcot kiróni minden baloldalira. Minél nagyobb arányú lenne győzelmük, annál nagyobb esélye lesz az önhittségnek, s vele a féktelen megtorlási vágynak, ami logikusan olyan feltételrendszer megteremtésére csábít, amelyben nekik már nem kell tartaniuk a revánstól. Vagyis a büntetni akaró baloldali önmagát kergetné ördögi körbe, amelyből aztán már talán nem is lesz mód kitörni.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!