Sok osztrák barátunk szégyelli, ami történt

l Amikor kitört ez a máig tartó furcsa ökológiai „háború” Szentgotthárd és Ausztria között a Rába-szennyezés  és a határ túlsó felére tervezett szemétégetőmű miatt, itthon egy ország szembesült azzal, hogy bizony fejlett nyugati szomszédunknál sem működnek a dolgok sokkal jobban – sőt néha még rosszabbul – mint nálunk. A „sógoroktól” ugyanis azt láthattuk, hogy fittyet hánytak ránk, magyarokra, a környezetvédelemre, a demokráciában szokásos előzetes egyeztetésekre és bizony nem riadtak vissza az emberek manipulálásának eléggé alantasnak eszközeitől sem…
- Annak idején egyrészt azért költöztem Szentgotthárdra, mert ez a város, természeti környezetével, hangulatával, múltjával és kultúrájával együtt számomra maga a csoda. Másrészt tetszett az, hogy itt van egy ugrásra Ausztria. Amelynek állam- és közigazgatására – és egyáltalán, polgárainak mindennapi életére – valahogy úgy tekintettünk, mint a középiskolában az elsősök a negyedikesekre: magam is meg voltam győződve arról, hogy turizmusban, a szolgáltatások színvonalában, a fejlett infrastruktúrában, tiszta környezetben és az általános életminőségben egyaránt csak felnézhetünk rájuk. Rengeteg tanulnivalónk van tőlük. Aztán egy idő után, a határok eltűntével kezdtem, kezdtünk tapasztalni idegesítő dolgokat. Például, Burgenlandból érkezve, sok turista szemetelt,  kidobálta itt nálunk az autójából a cigarettacsikket. Immáron városvezetőként, sokat törtem a fejen, miként lehetne erre baráti módon felhívni a figyelmet. A cérna akkor szakadt el, amikor 2001-ben,  az egyik városi képviselőnk, aki rendszeresen horgászik, egyre gyakrabban mondogatta, hogy habzik a Rába.  Szégyenszemre sokáig mi sem vettük ezt az egészet komolyan, mígnem felmentünk ide a duzzasztóműhöz és megtapasztaltuk: a Rába valóban erőteljesen habzik. Ráadásul ez olyan hab, amely nem oldódik fel a vízben. Valamifajta teljesen idegen, oda nem illő vegyületről lehet szó. A laboratóriumi minták azonban semmifajta, az unióban akkor tiltott anyagot nem találtak. Mint utólag kiderült, ez a bőr cserzéséhez használt rendkívül káros vegyület volt, amely azóta szerencsére – és talán egy kicsit nekünk szentgotthárdiaknak is köszönhetően – uniós tiltólistára került. Ezt követően kezdtek el a Pronas szentgotthárdi környezetvédő civiljei felevezni, vagy ahol már evezni sem lehet, felgyalogolni a Rábán az osztrák bőrgyárak szenny-vízkieresztő csatornáihoz, hogy megnézzék, pontosan honnan is jön ki mindez.
Mindeközben – ráadásként – egyszer csak a tudtunk nélkül sajtótájékoztatón bejelentették, hogy Szentgotthárd tőszomszédságában – egy akár több ország szemetét feldolgozni  képes – megalomán égetőművet fognak építeni. Annak ellenére, hogy korábban minden apró ügyben is korrekt módon, kölcsönösen előzetesen egyeztettünk a túloldali vezetőkkel, erről az egészről még én magam is csak  egy osztrák polgármester barátomtól értesültem. Talán a sors akarta így: ekkor kezdte meg nemzeti park látogatásait a köztársasági elnök, aki itt nálunk az Őrségben vonta rendkívül határozottan kérdőre az osztrák nagykövetet: miért és mitől habzik a Rába? Minek kell ilyen irreálisan nagy méretű égetőművet telepíteni ennek a csodálatos természeti környezetnek és a mi kis ékszerünknek, Szentgotthárdnak a közvetlen közelébe? Fodor Gábor akkori környezetvédelmi miniszter szintén kőkemény diplomácia tárgyalásokat kezdett osztrák kollégájával, amelynek eredményeképpen sikerült elismertetni Ausztriával azt, hogy igenis tőlük ered a folyószennyezés. Ráadásul – ahogy a kérdésében utalt rá – sajnos számos egyéb alkalommal is azt kezdtük tapasztalni, hogy illúzió volt úgy hinnünk: a „szomszéd rétje zöldebb” . Történt például a határtól nem messze lévő ipari üzemben egy turbinarobbanás, amelynek nyomán rengeteg szeny-
nyező anyag  került a Lapincsba. Ezt egyszerűen le akarták tagadni. Végül a mi dokumentumértékű fotóink nyomán ismerték el a „baleset” tényét és tettek lépéseket az ökológiai kárenyhítésre. Engem ez kicsit az itthoni legrosszabb, szocializmusbeli időkre emlékeztetett…
l Aztán egy ország ült döbbenten az esti tévéhíradók előtt, amikor Budapesten egy agresszív bácsi – akiről később kiderült, hogy Ausztria magyarországi nagykövete – a tévékamerák kereszttüzében egyszerűen  rávágta önre az Osztrák Nagykövetség ajtaját, amikor petíciót akart átnyújtani…
– Valóban elég nagyot csattant az orrom előtt a pesti osztrák követség ódon vaskapuja, amikor Zimmerman nagykövet rámcsapta. Én egyébként még ott helyben,  egyfajta azonnali válaszcsapásként,  meghívtam a nagykövet urat Szentgotthárdra, hogy egy kis séta keretében megmutassam – és egy kellemes ebéd mellett – el is mondjam, mi az a sok természeti érték, nyugalom és tisztaság, amit ők az égetőmű-beruházásukkal és a bőrgyári folyószennyezésükkel tönkre akarnak tenni. Létrejött a találkozó és az ebéd. Meséltem neki az Őrségről, a vend vidékről, a Rábáról, Szentgotthárd történetéről, védett állatokról, növényekről és úgy érzem, igazán akkor értette meg ő is, miről beszélünk és mit féltünk. Azóta többször beszéltünk és rendkívül segítőkész… Úgy érzem, egyre nagyobb empátiával viszonyul hozzánk, magyarokhoz és a térség környezetvédelmi problémáihoz.
l Azért lehet egy olyan tanulsága is ennek a történetnek, hogy a sokat hibázó és ezekben az ügyekben valóban nem éppen európai módon viselkedő Ausztria, éppen azért fejlett demokrácia, mert hivatalai, hivatalnokai  és politikai döntéshozói képesek voltak a hibákat felismerni és korrigál-
ni…
– Semmiképpen sem szeretnék abban a színben feltűnni, mint aki kétségbe vonja Ausztria érdemeit és értékeit. Mint mondtam, nem csak tisztelője, de lelkes rajongója is vagyok az ottani tájaknak, síparadicsomoknak, városoknak és kultúrának. Azt viszont ki kell mondanunk, hogy a velünk szomszédos Burgenland tartományt enyhén szólva is sok kritika éri az utóbbi időben… Tudni kell, hogy korábban ez volt Ausztria egyik legelmaradottabb része. Viszont az elmúlt tíz évben – talán éppen emiatt – ide folyt be a legtöbb fejlesztési pénz, ami óriási és rohamtempójú fejlődéssel járt. Viszont az életminőség javulása sajnos nem javította, hanem inkább eltorzította az itteni politikai, gazdasági elit egy részének viselkedését. Mintha elfelejtették volna, honnan jöttek. Mintha gőgösek, nemtörődömök és ellentmondást nem tűrőkké váltak volna. Legalábbis ezekben a konfliktusokban – ki kell mondanom – egyértelműen ezt tapasztaltuk. A mi feladatunk nem Ausztriát szidni, hanem ezekre a negatív jelenségekre és attitűdökre felhívni az osztrák, a magyar és ha kell, az egész világ közvéleményének figyelmét. Ausztria, az osztrák nagypolitika és a civil társadalom ugyanis rendkívül kényes a jó hírére és valószínűleg nem is hagyja sokáig, hogy rossz színben tűnjön fel az ország néhány tartományi kiskirály miatt. Márpedig ma Burgenland tartományi főnöke és közvetlen munkatársai hibát hibára halmoznak, és úgy gondolom, hogy ezzel egyre jobban tisztában vannak Ausztria-szerte is.
l Önnek ezek után vannak szövetségesei Ausztriában? Szeretettel fogadják, ha átmegy?
– Ausztriában olyan kitűnően és magas szinten művelik az idegenforgalmat, hogy ha valakit utálnak, az is úgy érezheti, mintha szeretettel fogadnák. De ha arra céloz, hogy kellőképpen és elég látványosan utálnak-e engem a tervezett megaszemétégető építésének „akadályozása” miatt, akkor azt kell mondjam, bizonyosan vannak, akik nem szeretnek.  Viszont nem kevesen vannak olyanok is Ausztriában, akik nem szeretik azokat, akik engem utálnak… Mert mi csak annyit mondunk, hogy nem azon a helyen és nem akkora égetőmű kell. Csak sajnos Ausztriában – talán nem véletlenül – az embereket nem látták el ez ügyben kellő információval. Csak azt a bűvszót ismételgették, hány munkahelyet teremthet majd  ez a beruházás. Ezzel pedig sikerült néhány száz embert szinte fanatikusan az ügy mellé állítani. A környékbeli települések polgármesterei egyébként ma már sokkal szkeptikusabbak, de azt azért tudni kell, hogy a „sógoroknál” szigorú pártfelügyelet alatt működnek a helyi elöljárók. Nincs rebellió, szembehelyezkedés a delegáló párt központi, tartományi akaratával.
l Ausztriában tehát a polgármesterek a pártjuk meghosszabbított öklei?
– Ha ragaszkodik ehhez a viccességében is rémes marxista terminushoz, akkor azt kell mondjam, hogy eléggé azok, de talán nem ökölbe szorított kézzel.
l Furcsa ezt – is – hallani Ausztriáról. Nálunk ezek szerint fejlettebb, felnőttebb és szuverénebb ez ügyben a demokrácia? Itthon minden párt színeiben ismerünk kitűnő, szuverén és adott esetben a település érdekében pártszimpátiáját rendszeresen félretevő polgármestereket….
– Azért az nem biztos, hogy feltétlenül jó, ha egy vidéki polgármester mindig szuverén módon politizál. Ugyanis egy helyi elöljáró nem ismerhet minden országos vagy akár nemzetközi gazdasági, politikai összefüggést, amit egy párt országos vezetése jó esetben viszont átlát. Ezért én nem tartom ördögtől valónak azt, hogy a nagypolitika kérdéseiben egy párt színeiben dolgozó polgármester igenis fogadja el politikai szervezete „iránymutatásait.” Viszont cserébe ugyanúgy elvárható, hogy adott esetben egy-egy konkrét kérdésben a párt politikája se helyezkedjen szembe egy  település alapvető érdekeivel.
l A Szentgotthárd–Ausztria konfliktus miként befolyásolta a  vasfüggöny megszűnése óta nyilván rendkívül sokrétű emberi, kulturális, üzleti kapcsolatokat a határ két oldalán élők között?
– Szinte egyáltalán nem romlottak meg a kapcsolatok. Sőt, sok osztrák barátunk nem is titkolja: szabályosan szégyelli, ami részükről ezekben az ügyekben történt. De ezen nincs is mit csodálkozni: a Rába szennyezése, a megalomán méretű szemétégető építése nem a helyi emberek ötlete, hanem néhány fékevesztett üzleti és közszereplő meggondolatlan agyszüleménye. Akikkel, én úgy érzem, ma már sem Ausztria, sem pedig az itteni emberek döntő része nem vállal közösséget. Addig ugyanis még sokan tudnák támogatni a terveket, hogy készüljön egy hulladékégető, amely elégeti a szemetüket, sőt energiát is termel. De azt, hogy egy ilyen csodálatos természeti környezetben a helyi igények sokszorosát „bérégessék”, az már totális abszurdum … Biztos vagyok benne, hogy két-három érdekeltté tett politikus és a mögöttük álló néhány gazdasági szereplő kevés lesz ahhoz, hogy megrontsák azt a harmonikus együttélést, ami itt, a megszűnt határok mentén kialakult a különböző népek között.
l Volt olyan hazai közéleti, gazdasági szereplő, akiben csalódnia kellett ebben az immáron több mint fél évtizedes harcban?
– Sajnos az előző külügyi vezetés passzivitása nagyon bántó volt. Viszont itt kell megemelnem képzeletbeli kalapom Balázs Péter jelenlegi külügyminiszter előtt, aki nem csak eltökélten, de rendkívüli diplomáciai profizmussal küzdött és küzd mind a mai napig mellettünk.
l Ipkovics György Szombathely MSZP-s és Borkai Zsolt Győr fideszes polgármesterei is a legmesszemenőbbekig kiálltak Szentgotthárd harca mellett…
– Jól is esett az ő és számos más polgármester kollégám – és persze a mögöttük álló városok, falvak – szolidaritása. Képzelje el, még a velünk határos szlovén kistérségi szervezet is szimpátiájáról biztosított egy közleményben minket. Egyébként ez nemcsak szép gesztus volt részükről, de jól felfogott érdekük is, hiszen bizonyos szélirányok esetén akár még az ő nemzeti parkjaik is kaphatnának a tervezett „szemétmű” bűzéből.
l Miközben több mint fél évtizede rávetül a városra ez az ökológiai konfliktus, alakul az a fajta új jövőkép, amelyet programjában ön a gyógyturizmus, zöld idegenforgalom, kultúra és ipar köré álmodott? Kihasználja a város kellőképpen például ennek a csodálatos folyónak, a Rábának a közelségét?
– Éppen, hogy nem „kihasználni”, hanem megőrizni szeretnénk a Rábát, amely innen Szentgotthárdtól Körmendig igazi szabályozatlan vadvíz, vadregényes partokkal, különleges vízi, ártéri növény- és állatvilággal. Azt szeretnénk, hogy sokan, sokáig élvezhessék ezt az érintetlen tájat a szelíd, zöld idegenforgalom különböző formáiban. Építettünk egy kulturált csónakleeresztőt, kempinget, amely kitűnő kiindulópontja lehet egy-egy romantikus Rába-túrának. De ez csak egy szelete az itt található csodáknak. Azt szeretnénk elérni, hogy aki eljön kirándulni az Őrségbe, az semmiképpen se hagyja ki a mi csodás fürdőnket és műemlékeinket. Aki pedig ide Szentgotthárdra jön pihenni, feltétlenül menjen tovább kirándulni a környékre. Nemsokára megépül a legkorszerűbb igényeket is kielégítő sporthotelünk, amellyel egyik nem titkolt célunk, hogy a határ túloldalán rendszeresen edzőtáborokat tartó világhírű focicsapatokat idecsábítsuk – és persze a hazai sportélet kiválóságait is vendégük lássuk. Kísérletet teszünk arra, hogy ennek a régiónak a 37, sajnos néha turisztikai szempontból még most sem együttműködő településeit logikusan bejárható élménnyé szervezzük. Ausztriában ezt például iszonyúan jól csinálják… Mindezt megvalósítani persze egy hosszabb folyamat, hiszen az elmúlt évekig igazából csak a gazdaságfejlesztés, az Opel és az ipari park volt a fő irány. Ezen most akarunk egy kicsit módosítani.
l Levonható ma már valamifajta maradandó tanulsága ennek a hosszúra nyúlt környezetvédelmi konfliktusnak?
– Annyi bizonyosan, hogy ha valaki orvul pofon vág minket, ne adjuk vissza, de kérjük ki magunknak. Ha még egyszer, hajoljunk el… Ha harmadszor is… nos, akkor vigyük földre, tegyük harcképtelenné, majd anélkül, hogy megaláznánk, ajánljunk korrekt békét. Meggyőződése m, hogy Európának nem szemlesütve, meghunyászkodva élő, mindig a „nagyobbakra, jobbakra felnéző bizonytalanokra”, hanem öntudatos, kreatív, szuverén, büszke polgárokra, városokra és régiókra van szüksége. Úgy érzem, mi itt Szentgotthárdon ennek a konfliktusnak a során megmutattuk, hogy ilyenek vagyunk és ezzel nem csökkent, hanem – még az ellenérdekelt fél szemében is – nőtt a becsületünk.

Bóday Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!