Igaz az, amit elhiszünk

A nézők ítélőképességét jócskán próbára teszi a Rejtélyes igazságok című amerikai filmsorozat. A műsorban szereplő öt, meglehetősen fura történetről nekünk kell eldöntenünk, vajon igaz-e, vagy csak a fantázia szüleménye. Én rendszerint rosszul döntök, ez azon nyomban kiderül, ahogy a műsor végén felfedik a megfejtést. Számomra ez mindig nagy tanulság, elsősorban a saját hiszékenységemről, másodsorban arról, milyen rugalmasak az igazság határai. Egy-egy kitalált történet mennyivel közelebb áll az emberi gondolkodáshoz, míg az igazság sokszor szinte teljesen hihetetlen, elfogadhatatlan. A tisztánlátást nem könnyíti meg, amit az agykutatók rég kimutattak, hogy legnemesebb szervünk nem képes különbséget tenni a valós és az elképzelt élmények között. Ha valamit elég sokszor hallunk vagy mondunk, végül magunk is elhisszük...
Az ember mindenkori kíváncsisága, a misztikum, a mesék, a rejtett összefüggések iránti fogékonyság, és persze az elemi borzongásvágy miatt szeretjük a hajmeresztő históriákat. Vajon így igyekszünk magunk számára emészthetővé tenni a hétköznapi élet egyszerűségét, közhelyességét, avagy így próbáljuk meg magyarázni a megmagyarázhatatlant? Már ez egy „a tyúk vagy a tojás?” probléma. Gyerekként volt egy könyvem, melyben megfért egymás mellett a spontán emberi öngyulladás, a szellemidézés, a stigmatizáltak, Nostradamus jóslatai, Stonehenge ősi titka, és az is, hogy Antonio Gaudit épp az általa épített La Sagrada Familia templom előtt ütötte el a villamos, mikor a faragványait nézegette elmerülten, és hogy az autóbalesetben elhunyt James Dean „Kis Csibész” nevű sportkocsija, illetve annak alkatrészei utóbb még hány halálos balesetet okoztak. Bár hihetetlenül izgalmas volt a könyv, volt pár nyugtalan éjszakám miatta. Alaposan össze tudja kavarni az ember fejét az, ha egymás mellett látja a valóban megtörtént eseteket és a valójában soha alá nem támasztott hiedelmeket – pontosan erre játszik a Rejtélyes igazságok is.
A sorozat lúdbőröztető történeteinek egy része Roald Dahl Meghökkentő meséihez hasonló, különös eseteket mutat be, például hogy a börtön mosodájából elszállított tiszta ruhák közt megszökött valaki, és mikor előbújt, hogy a szabadságot újra megízlelhesse, egy másik börtönben találta magát, ahová a tiszta ruhákat hozták... A történetek másik típusa természetfölöttinek mondható eseményekről szól, például a hatodik érzékről, mely megsúgja, ma nem szabad barátaink kocsijába ülnünk, és lám, hamarosan a kocsiba belerohan egy vonat – erről a közelmúltban készült „Végső állomás” filmtrilógia is eszünkbe juthat. Vagy hogy egy ember a tudata teremtő erejével, puszta szuggeszió által be tud kapcsolni egy tűzjelző berendezést.  Némely történet mintha a kollektív tudatalattiból bújna elő, hallottuk már, olvastuk már, az ismerősünk ismerősével talán meg is történt... Mint például a tetszhalott, és élve eltemetett ember története – erről a jelenségről már Edgar Allan Poe is írt novellát Az elsietett temetés címmel, de ilyen félelmetes koporsójelenetet láthattunk Quentin Tarantino Kill Billjében és a Nyom nélkül című thrillerben is (Jeff Bridges, Sandra Bullock és Kiefer Sutherland főszereplésével). Hogy ki hol húzza meg az igazság határát, teljesen egyéni, mindenesetre érdekes dolog magunkat tesztelni.
Noha színészek a statiszták statisztái – talán ez a koncepció, hogy minél inkább átlagembernek tűnjenek –, a párbeszédek nincsenek agyoncsiszolgatva, picit ódivatúak a ruhák, a díszletek és a képminőség, de ettől a kis karcosságtól még igazán élvezhető a sorozat, és tökéletesen beleillik a Viasat3-on vetített régi nagy kedvencek – Columbo, Magnum, Gyilkos sorok, Halálos diagnózis és a többiek – csokrába.
Azért néha az is megfordul a fejemben, hogy az összes történet kitalált, és duplán be vagyok csapva. De ez sem változtatna a lényegen, hogy valójában nem az számít, mi igaz, és mi nem, hanem az, hogy miben hiszünk. 
Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!