Csodavárás Japánban

A nyolc esztendővel ezelőtt történt, minden képzeletet felülmúló szörnyűség közvetve ugyancsak ezt látszott megerősíteni: ha már a kapitalizmus jelképének számító ikertornyokat is sikerült lerombolni, ha már Amerika sebezhetetlensége is a múlté, akkor bizony az Egyesült Államok befolyásának hanyatlása föltartóztathatatlannak ígérkezik. S volt, van is ebben az okoskodásban – tudományoskodva: narratívában – nem kevés logika. A huszadik század két nagy világégésében az Újvilág a győztesek oldalán állt, a „klasszikus” európai hatalmak hanyatlása szinte automatikusan járt együtt Amerika csillagának emelkedésével. A zenit sem késlekedett, hiszen a hidegháború vége a szocialista nagyhatalmat alapjaiban rengette meg, ideológiája megbukott, területe jelentős részét elveszítette, gazdasága hetvenévi egypárti diktatúra után romokban hevert. Amerika elsőbbsége minden korábbinál egyértelműbbnek és hosszú távúnak tűnt. De viszonylag gyorsan kiderült, hogy Oroszország beveti és folyamatosan használja az energiafegyvert, hogy Kína és India gazdasága elképesztő ütemben fejlődik, s Brazíliától Dél-Afrikáig a többi térség sem tétlenkedik. A valahai kétpólusú világrendet fölváltó egypólusú nemzetközi szerkezet mintha hamar összekuszálódott volna, jött az új jelszó, a multipoláris elrendezés. Amiből önmagában is következik Amerika viszonylagos leértékelődése. Ennek az ezredfordulós gondolatmenetnek mond ellent a Foreign Policy új számának tanulmánya, amely szerint az amerikai hanyatlás még odébb van, bármennyire dinamikus is Ázsia és benne a csendes-óceáni térség, bármekkora kárt okozott is a hitelválság – a Lehmann Brothers összeomlásának most van egy éve –, az Egyesült Államok gazdaságának még mindig nagyok a  tartalékai. Politikája pedig – kivált Obama új nemzetközi hangsúlyai nyomán – ugyancsak arra utal, hogy Washington vezető szerepe megszilárdulóban, a partnerek is óriások ugyan, de Amerika sem adja alább. Ami  mögött ott húzódik a vitathatatlan gazdasági erő: Ázsia a globális GDP-nek ma is csak 30 százalékát adja, az egy lakósra vetített bruttó hazai termék a földrészen 5800 dol-lár, az Egyesült Államokban viszont 48 ezer. Van még mit behozni.
Ázsia teljesítőképessége nem kis mértékben függ a térség gazdasági világhatalmától, a világ második legnagyobb gazdaságától, Japántól. Amelynek csodája a múlt század második felében elkápráztatta a világot, hiszen elképesztően rövid idő alatt vált gazdasági óriássá, miután a második világháborúban mérhetetlen szenvedést okozott a térségnek, majd a szövetségesek győzelme, s az atombomba ledobása fizikailag és lelkileg összeroppantotta az országot. Ám legkésőbb a hetvenes-nyolcvanas évekre Tokió meggyökereztette a kapitalizmus sajátos japán válfaját, s ennek politikai hátterét egy – európai értelemben vett – gyűjtőpárt folyamatos kormányzása adta. A több mint fél évszázada, 1955-ben alapított Liberális Demokrata Párt egy kis megszakítástól eltekintve mindvégig hatalmon tudott maradni. Ennek a valóban páratlan országlásnak lett vége két héttel ezelőtt, amikor a Japán Demokrata Párt földcsuszamlásszerű győzelmet aratott az évtizedekig bebetonozottnak tűnt liberális demokratákon. Ez utóbbiak szinte összeomlottak: a 480 tagú alsóházban mindössze 119 képviselői helyet szereztek, az új győztesek pedig 308-at. A fordulat nagy visszhangot váltott ki világszerte, a befolyásos lapok elemzések sokaságában foglalkoztak a távol-keleti szigetállam új politikai rendjével. A londoni The Economist szerint a japán politikai kultúra mély változását tükrözik az eredmények: az LDP 1955-ös alapítása után jött létre a párt, a hivatalnokréteg és az üzleti világ „arany háromszöge”, amelynek keretei között megszülettek a vitathatatlan gazdasági eredmények.
De a hosszú hatalomgyakorlás ezúttal is megtette a magáét: a rendszer merevvé, s kivált korrupttá vált. Igaz ugyan, hogy a big business kedvező gazdasági körülményeket kapott, a nagy építőipari vállalkozások előnyös szerződésekhez jutottak, a mezőgazdaságban dolgozók támogatásban részesültek, cserébe pedig az LDP újraválasztásának elősegítése első számú feladattá vált. Ám a nyolcvanas években lelassult az addig igen lendületes gazdasági növekedés, a társadalomban új igények keletkeztek, a polgárok több orvost, nagyobb szociális biztonságot, kiterjedtebb iskolahálózatot kezdtek követelni, nem utolsósorban azért is, hogy megállítsák a városba áramlás folyamatát. A közismerten nagy népsűrűségű szigetállam városrengetegeiben – kis túlzással – minden volt, legalább is a szó technikai értelmében, csak hely nem. A százezerszámra épült szűkös lakások ellátottsága háztartási és szórakoztató elektronikai eszközökkel valószínűleg még mai közép-európai szemmel is elkápráztató, ami azonban a jelek szerint nem mérsékelte az elégedetlenséget a kormányzattal szemben.
A régi rendszert is kidobták most a polgárok, midőn kiszavazták a liberális demokratákat a hatalomból, s valami olyasmit követelnek, amit a szigetországban kevéssé ismernek: nyitott és elszámoltatható kormányzást. Az persze a jövő zenéje, hogy sikerül-e ezt megvalósítani a győztes párt vezérének, Hatojama Jukiónak, akit az alsóház a tervek szerint a jövő hét közepén bíz meg kormányalakítással. Hogy egészen pontosan mit gondol a jövőről a japán politikában jól ismert család leszármazottja – nagyapja a liberális demokraták 1955-ös pártalapításánál bábáskodott –, az most még nem teljesen világos. Valószínű, hogy Hatojama elgondolásai nem sorolhatók be egyértelműen az európai bal-jobb kategóriák különben is vitatható rendszerébe. A piacgazdaságot bizonnyal elfogadja, de amerikai piaci társadalmat nem kíván a szigetországban – írta a londoni hetilap –, s alighanem a fogyasztók igényeire összpontosít, míg elődje inkább a termelőkre figyelt. Amennyire az első visszhangokból kivehető, az elemzők elsősorban ezen a téren, tehát a gazdaságban és a kormányzásban várnak nagy fordulatot, esetleg a japán kapitalista modell új változatát a nemsokára hivatalba lépő garnitúrától, s nem a külpolitikában: egyelőre nyitott kérdés, hogy Hatojama és csapata valóban barátságtalanabb lesz Washingtonnal, mint elődjei. Az elemzőket inkább izgatja, vajon tényleg van-e  „kollektív azonossági válság” a szigetországban, s ha igen, Hatojama miként válaszol erre; úgy fest, nem kedveli a „korlátlan piaci fundamentalizmust és pénzügyi kapitalizmust”, s választási kampányában meghagyta a mindennapi élet előbbre valóságát hirdető jelszót. Ám a szociális kiadások növelésének föltehetően határt szab az igen nagy eladósodottság, vagyis a fölényes győzelem után a gazdasági adottságok továbbra is határt szabnak a nagyratörő elképzeléseknek; de ha lesz kormányzási és igazgatási forradalom Japánban, az alighanem ugyanolyan csodának számít majd, mint a múlt század második felének káprázatos gazdasági fellendülése.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!