Nincs ugyan alkotmányozási kényszerhelyzet, és ebben a mérvadó
politikusok és szakemberek véleménye megegyezik, de a jogállam
működéséhez szükséges alkotmányossági garanciák tekintélyes hányadának
megalkotásával máig adós a magyar törvényhozás.
Kinek a felelőssége, hogy a parlament hosszú évek óta képtelen eleget tenni jogalkotói kötelezettségeinek, és tető alá hozni olyan jogszabályokat, amelyeket az Alkotmánybíróság írt elő számára? Jelenleg ugyanis huszonegy mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés írható az Országgyűlés rovására. Ezek közül tizennyolc esetben már letelt az alkotmánysértést kimondó Ab-határozatban a mulasztás orvoslására előírt határidő! A második világháborút lezáró 1947-es Párizsi Békeszerződés által előírt, magyar állampolgárok kártalanítását rendező törvényt 1997. június 30-ig, a Csehszlovákiából áttelepítettek karpótlásáról szólót pedig 2004. június 30-ig kellett volna megalkotni. Idestova egy évtizede, 1999. december 15-én lejárt az Országgyűlés ülésezési rendjével kapcsolatos alkotmányos mulasztással kapcsolatban megszabott határidő is. De nem orvosolták a választókerületek kialakításával, a népszavazás speciális határidőivel, a kitüntetések adományozásával, a külföldön tartózkodók szavazásával, a közigazgatási hivatalokkal, vagy a médiatörvénnyel kapcsolatos mulasztásos alkotmánysértéseket sem.
Politikusaink régről megszokott és megkopott érveikkel reagáltak az okokat firtató kérdésre: a kormánypártiak az ellenzéket, az ellenzékiek pedig a kormányt tették felelőssé a (nem) történtek miatt. Göndör István, a szocialisták frakcióvezető-helyettese kijelentette: „a Fidesz részéről nem tapasztaltam, hogy egy-egy alkotmánybírósági határozatnak megpróbáltak volna érvényt szerezni azzal, hogy megegyezésre törekszenek.” Lehet persze az alkotmánybírákra is mutogatni, ahogy tette azt Répássy Róbert, a Fidesz frakcióvezető-helyettese,
aki így okoskodott: „az Alkotmánybíróság maga is szavazással hozza meg a döntéseit, ráadásul nekik elég a feles többség is ehhez. A mulasztások nagy része viszont kétharmados törvény, sokszor olyan kérdésekben, amelyekkel kapcsolatban az Ab-n belül is megfogalmazódnak kisebbségi vélemények, ami azt jelzi, hogy nehéz egyértelműen erre vagy arra állást foglalni, így azért a pártoktól sem várhatjuk el, hogy mindig, mindenben széles konszenzusra jussanak”.
Láthatjuk, nemcsak mulasztás, kifogás is van bőven. Ezen a ponton hadd szúrjak közbe egy személyes élményt. Amikor 2007 őszén meghirdettük az „Új rend és szabadság” programját, aminek végrehajtásáért kormánybiztosként vállaltam felelősséget, abból indultunk ki, hogy a rendteremtést a politikai osztálynak önmagán kell kezdenie. Úgy terveztük, néhány hónapon belül megváltoztatjuk a társadalom többségét okkal-joggal irritáló kampány- és pártfinanszírozási szabályokat, valamint a képviselői költségtérítés adómentességét. A programban ezért első helyre került a pártfinanszírozási törvény előkészítése, illetve a képviselői költségtérítés és munkavégzés szabályainak szigorítása. Az eredmény ismert, a képviselők (pártállásra tekintet nélkül) mereven elzárkóztak minden kezdeményezésünk elől. Enyhén szólva tragikomikus, hogy ugyanazok a politikusok, akik személyes megtámadtatásként értékelték a képviselői költségtérítés szabályainak feszegetését, másfél évvel később, a közelgő népszavazás szorításában már szorgos demokrataként álltak a változások élére. Persze ők sem vitték túlzásba, hiszen új és korszerű pártfinanszírozási törvény 2010. január 1-jei hatállyal sem lesz.
Máig megoldatlan a kisebbségek parlamenti képviselete is. Bár ezt a jogalkotói kötelezettséget az Alkotmánybíróság 1994-ben csak végzésben és nem határozatban mondta ki, márpedig kizárólag a határozat kötelező mindenkire, attól még a mulasztás teljesítetlen maradt. Ha elolvassuk az alaptörvény idevonatkozó szakaszát, belátható, nincs miről vitatkozni. Az Alkotmány 68. §-a ugyanis kimondja: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A szlovák nyelvtörvény keltette szélviharok forgatagában kiváltképp tanulságos a következő alkotmányos tétel: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.”
Nem hagyható ki a jogállami restanciák sorából a gyűlöletbeszéddel szembeni elégtelen védelem sem. Az Országgyűlés, az államfő és az Alkotmánybíróság háromszögében eltűnt minden eddigi szabályozási kísérlet, pedig a gyűlöletbeszédet a nemzetközi jog elítélendőnek, sőt bizonyos esetekben büntetendőnek tartja. Az Európai Unió múlt év végén kerethatározatot fogadott el a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni büntetőjogi fellépésről. E jogszabály szerint a gyűlöletre és erőszakra izgatás nem csupán verbális kijelentésekkel követhető el, hanem röplapok, képek, illetve más anyagok terjesztésével is. A tagállamok két évet kaptak, hogy átültessék a kerethatározat előírásait saját nemzeti jogrendjükbe.
A határidőket szerintem egy jogállamban illene komolyan venni!
Dr. Kondorosi Ferenc
egyetemi tanár
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!