Mert nem tudják, mit cselekszenek?

A kókadt kakastollal megtűzdelt dolmányos varjúnak inkább, mint csendőr-újoncnak kinéző szédült brancs eskütétele után, a Népszava publicistája (Sz. I.) döbbenten kérdezte: „Kinek a nyomdokába akar lépni ez a vérhabos szájú söpredék?” Majd a császári zsandárság, a vármegyei csendbiztosok és pandúrok szélnek eresztése után visszaállított Magyar Királyi Csendőrség dicstelen, bűnökkel terhes történetét ismertette.
Azt gondolom, teljesebb lesz a tabló és a bűnlajstrom, ha kiegészíthetem a publicisztikát az 1942-es újvidéki „hideg napok” alatt történtekkel. Minthogy (apai ágon, a tágabb értelemben vett) családomnak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén élő egyik tagját – az akkor egyetemista unokabátyámat – egy csendőrjárőr súlyosan megsebesített (amit egy szerb orvosnak hála, egyik lábának elkerülhetetlen amputálása árán túlélt), közvetve érintettként, arról fogok beszélni/írni, hogy miként „tisztogatott” a csendőrség 1942 januárjában Újvidéken?
A magyar alakulatok – hivatkozással arra, hogy a jugoszláv partizánok behúzódtak a városba –, január 20-án körülzárták Újvidéket. (Még a templomokat is bezárták.) A január 15-től 20-áig történteket összefoglaló 7. számú magyar honvédségi jelentés szerint 21-én reggel 6 órakor megkezdődött a város megtisztítása... Az eljárás során … járőrök igazoltatták a lakosságot. Akinek a csendőrjárőr szerint nem voltak megfelelőek az iratai, azt igazolóbizottság elé állították, a harmadik fázis pedig egy vésztörvényszék volt, mely szinte minden esetben halálos ítéletet hozott. Az első napi jelentés 460, a második 870, a harmadik 3500 letartóztatottról számol be, de ez szerencsére nem azonos az áldozatok számával.
21-én 25-30 főt végeztek ki. A razzia irányítói – Feketehalmy-Czeydner Ferenc és Grassy József – nem voltak elégedettek az eredménnyel, ezért parancsot adtak a szigorúbb fellépésre. Védhetetlen Grassynak az az utasításszerű iránymutatása, hogy nem igazoltatásról, hanem megtorlásról van szó. Mint a többi tisztogató akció során, Újvidéken sem az elfogott fegyveres ellenállókra irányult a csendőrség tevékenysége, hanem a védtelen civil lakosság ellen.
A magyar adatok szerint a városban 879 embert gyilkoltak meg, ebből 556 zsidó volt (a szerb adatok 1246 újvidéki áldozatról szólnak, köztük 809 zsidóról). A gyilkosságokat részben a Duna partján, a strandnál, részben a városban követték el. A zsidó lakosság által lakott utcákban házról házra haladtak a járőrök, és az otthonokban, az udvarokon hajtották végre a kivégzéseket. De készültek fényképfelvételek az utcákon, sportpályán, temetőben és a kaszárnyaudvaron megölt és ott heverő holttestekről is. Ezeket szekerekkel, teherautókkal szállították a Duna partra, a lékekhez, és így a tavaszi olvadáskor – a jeges vízbe lőttekkel együtt – tömegesen sodorta őket partra folyó.
Vajon tudták-e  a Szentendrén „felavatott” újoncok, hogy „esküjükkel” tömeggyilkosok utódjának szegődtek? Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy politikai kalandor(ok) eszközei? Tudom, hogy azok, akiknek el kellene olvasnia a publicista és más antifasiszták írásait. Valószínű tehát, hogy mindez falra hányt borsó, mert a szavakat és mondatokat nem Vonától és alvezéreitől, nem  a Hír-, vagy Echo elnevezésű televízió kitartottjaitól, zsoldos manipulátoraitól, vagy valamelyik szélsőjobbos rádió mosdatlan szájú gyűlölködőitől hallják. Valószínű az is, hogy egyszer (ha másként nem, hát lélekben) nagy árat fizetnek azért, mert nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy  a 21. században magyar csendőrnek felesküdni önmagában is bűn.
Dr. Györky Zoltán, Kaposvár

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!