Sztálin fülbevalóval

Rákerestem az interneten, és nagy meglepetésemre a mai napig komoly tudományos vita folyik a témában. Természetes, hogy a történettudományok fejlődésével számos korábban ténynek vélt dolog átértékelődik. Akárcsak a Molotov–Ribbentrop paktum szerepe, mely most a II. világháború kirobbanásának 70. évfordulóján az európai közvéleményt foglalkoztatja.
„A történelem újraírása – a revizionizmus – mérgezi Európát. A szovjetek okolása a II. világháborúért nem csak abszurd, de feltüzeli a náci kollaboránsok szellemi örököseit is” – írta a britt Guardian a héten. Bár a II. világháború történetét számos nyugati országban használták későbbi agressziók elfogadtatására – akárcsak Bush propagandája, mely háborús alibivé züllesztette szeptember 11-ét –, afelől soha nem volt kétség, hogy Hitler és a nácik voltak a felelősek az emberiség történetének első ipari népirtásáért.
Nyugtalanító azonban, hogy újabban sokan megpróbálnak egyenlőséget tenni a nácizmus és a kommunizmus közé. Az Economist neves brit napilap egyenesen úgy fogalmazott, „Sztálin Hitler csatlósa volt”, míg a Guardianben egy hónapja megjelent cikkben egy konzervatív brit történész kijelentette, Sztálin épp akkora agresszor volt, mint Hitler (amiben a kelet-európai népek több igazságot látnak). Sőt, egy radikálisabb londoni történész szerint a Molotov–Ribbentrop meg nem támadási szerződés egyenesen jóváhagyta a holokausztot. Ám míg egy publicista szívesen mond nagyot, feltűnőt, egy történésznek ez kevésbé nézhető el.
Mivel a Szovjetuniónak 25 millió halottjába került Hitler legyőzése, a jelenlegi orosz vezetés méltán van fölháborodva a hálátlan hangokon. Medvegyev orosz elnök nemrég „cinikus hazugságnak” nevezte a nácik és a szovjetek közötti párhuzamállítást.
Nincs afelől kétség, hogy a (titkos) paktum sokkoló lehetett az akkori napi politikában, és lehet vitatni, vajon Sztálin időt próbált-e nyerni vele, ahogy azt is, hogy szükséges volt-e Lengyelország 1939-es szovjet lerohanása. Azonban abszurd feltételezés, hogy a paktum nélkül nem is lett volna háború – már csak azért is, mert Hitler már hónapokkal azelőtt kiadta a parancsot Lengyelország megtámadására. De ugyanolyan szamárság azt állítani, hogy a náci népirtás azonos súlyú a szovjetek háború utáni kelet-európai megszállásával. Azt is tudjuk, hogy aki hazajött a vörös hadsereg által felszabadított náci haláltáborokból, egy perc alatt akár a Gulágon is találhatta magát.
Nagy-Britanniában, Hollandiában, Franciaországban, a világ kulturált felén ez történelmi vita tárgya, és ez így helyes. Ám Kelet-Európában a történelmi revizionizmus célja leginkább a náci háborús bűnök relativizálása és a náci kollaboránsok felmentése. Sokan ebből próbálnak politikai tőkét kovácsolni, nem csak nálunk. Miközben Litvániában a szovjetek az SS-szel együttműködve részt vettek 200 ezer zsidó kiirtásában, Rigában felvonulást szerveznek a Harmadik Birodalom szovjetek ellen harcoló „szabadságharcosai” emlékére. Ugyanígy azt is képtelen voltam elmagyarázni amerikai ismerőseimnek, hogy mi a jó nekünk, magyaroknak abban, ha Rudolf Hessre emlékezünk. Azon kívül, hogy ilyenkor a német, az osztrák, a dán, a magyar, a szlovák, de még az új-zélandi nácik is egy gyékényre kerülhetnek.
Shakespeare fülbevalója után kutakodva találtam egy igazán figyelemre méltó megfejtést is, mely szerint „az átlagemberek szeretik a divatot, a nagy emberek, mint Konfucius, vagy Arisztotelész nem. Az átlagemberek nem képesek megérteni a nagy elméket, ezért fülbevalót rajzolnak a portréjukra.” Mégiscsak jobb lenne a történészekre bízni a válaszokat, mielőtt megjelenik egy kép Sztálinról extrém testékszerekkel.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!