Balassagyarmat non coronat

 Miért is ne tennék – a szlovák nacionalisták legnagyobb örömére – mulatságossá, pontosabban nevetségessé azt a nemzeti ügyet, amelynek képviseletét amúgy előszeretettel sajátítanák ki pártjuknak.
Holott minden józanul gondolkodó számára magától értetődő volt, hogy Ficóval alkudozni kell, s amennyire lehet kiegyezni, mert a Budapest–Pozsony hidegháború első áldozatai értelemszerűen a szlovákiai magyarok. S nyilvánvaló lehetett az is, hogy az Európai Unió csak tárgyalni kész tagállamok vitáját tűri. A Fidesz külügyére „önveszélyes diplomáciai dilettantizmust” emlegetett (aminek mintapéldánya szerinte a Sólyom kitiltásán kölcsönösen sajnálkozó passzus a 11 pontos megállapodásban), hogy rögvest maga tanúsítsa azt, amikor megrótta Bajnait, amiért „elfelejtette” követelni a szlovák nyelvtörvény visszavonását. Mert elképesztő külpolitikai dilettantizmus azt hinni, hogy Ficóval Canossát járatni lehetett volna Szécsénybe. Minimális diplomáciai jártassággal már azt is értékelni kellene, hogy a szlovák kormányfő kénytelen lett egyezkedni olyasmiről (nyelvtörvényről, Sólyom-megállításról), amit előzetes nyilatkozata szerint nem is óhajtott csúcstémává tenni.
A hangnemből ítélve kellemetlenül érinti az ellenzéki pártot, hogy mégsem lett „megalázó kudarc” a szécsényi találkozó, s így jobb híján sietett (még a részleteket meg sem ismerve) azzá nyilvánítani. A jobboldali sajtó – még a szokottnál is buzgóbb – helyeslésével. A vezércikkírók is vetélkednek, ki képes gúnyosabb minősítést találni, s a szélsőjobbnak udvarló újság megint elviszi a pálmát, nemcsak azzal, hogy Ficót is „gyötri a trianoni tolvajok lelkiismerete”, hanem a hajdani békét diktálókhoz becsempészett kisantant prostituáltak legendájának felelevenítésével (a szerző elfelejtette, hogy pár hete még maga írta: a határokat már jóval azelőtt meghatározták). Vagyis nem annyira a pozsonyi kormányfővel, hanem magával a szlovák állammal, annak létezésével van bajuk, ami persze egybevág a határ túloldalán hasonló hangnemben magyar irredentizmust hirdető nacionalisták – mindent, tehát a nyelvtörvényt is igazolni vélő – állításával. Csak tudnám, miért sérelmezi Németh Zsolt, hogy Bajnai belement a két ország nacionalistái-nak egy lapon történt említésébe, mert ugye nem kételkedik pártja választási győzelmében, amivel is ez a média kormánypártivá válik?
Bármibe lefogadom, hogy Németh már a szécsényi találkozó befejezése előtt eldöntötte: világgá kürtöli, hogy Fico „felmosta a padlót” Bajnaival. Nem is tehetett másként, hiszen főnöke Brüsszelben még a csúcs vége előtt kimondta a verdiktet: hazánk ezzel a kormánynyal olyan gyenge ország, amellyel mindent meg lehet tenni. Vagyis „erős” kormányra, mármint az Orbánéra van mielőbb szükség, s ennek tudatosítása – akár egy komoly diplomáciai erőfeszítés kárára is – mindennél fontosabb lett a Fidesz számára. Egyébként elárulhatnák végre, hogy miként érvényesítenék ezt az „erőpolitikát” Pozsonnyal szemben, mármint dörgedelmeken túl, amiben persze a szélsőjobb mindig, legyen, jobb lesz. Ja, hogy panaszoljuk be a szlovákokat európai fórumokon? Hiszen megtettük, s éppen ennek éppenséggel diplomáciai profizmusról árulkodó eredménye az EBESZ kisebbségügyi főbiztosának javaslata a nyelvtörvény „csiszolgatására”, amiben a csúcson meg is állapodtak. Ha valaki, Fico nem akarta ezt a külső beavatkozást, aminek elérése bizony komoly siker, csak éppen nem lenne okos dolog elkiabálni. Ókori kínai bölcs szerint az ellenfél hátánál nyitva kell hagyni az aranyhidat, amelyen kihátrálhat.
Szécsényben Fico meg is tette az első hátráló lépéseket, s az volna dilettantizmus, ha Budapest most diadalmaskodna, csak azért, mert botfülű jobboldaliak nem értik a dallamot. Miként a választások előtt álló szlovák kormányfő hazai helyzetét sem: Fico feszítheti a húrt (Slotát gyengítendő), ám elpattanni nem hagyhatja, mert egy igazi magyar–szlovák hidegháborút európai partnereink nagyon rossz néven vennének, vagyis egyikünk sem engedhetné meg magának, másfelől az már éppenséggel azoknak a szélsőségeseknek kedvezne, akiket szeretne kiszorítani. Ezt különben a hasonló cipőben járó Orbán bizonyosan tökéletesen érti, csak hát neki az sem jó, ha egy elviselhető kompromisszumot kötve Bajnai erősödik.
Márpedig egy ilyen szomszédsági vitában, amely ráadásul elválaszthatatlan az ottani magyar kisebbség túszhelyzetétől, csakis a kompromisszum lehet a reális cél. S a legkevésbé a másik fél megalázása, lehetetlen helyzetbe hozása hazai porondján. Amikor a kubai válság legkritikusabb pillanatában Kennedy pár órán belül két levelet kapott Hruscsovtól, egy engedékenyt és egy engesztelhetetlen, az utóbbira egyszerűen nem válaszolt, csak az előbbire, s ezzel meg is nyílt az út a megegyezéshez. Ha valamiben, egy történelmi eredetű szomszédsági vitában nem elég sorolni a saját sérelmeinket és semmibe venni az övékét, bármit tartsanak is azokról a mi kérlelhetetlen szélsőséges nacionalistánk, akik Trianont tagadva valójában a szlovák állam létét is tagadnák. S talán nem kellene folyvást muníciót adni az ő szélsőségeseiknek, trianonozó „fociszurkolók” portyázásával, autós matricákkal, meg – Fidesz szóhasználatban is – „a Felvidék” emlegetésével, mert lehet ugyan, hogy nálunk némelyeknek jólesik, ám odaát a képzelt magyar fenyegetés jelének tüntethetik fel (és most is látszik, mekkora kárt okozott minden magyar ügynek az újnyilasok világszerte feltűnést keltett térnyerése).
Egy profi diplomata tudhatta, hogy képtelenség egyoldalú bocsánatkérést kicsikarni Ficóból a Sólyom-ügyben, ezért volt ügyes a közös sajnálkozás, amire – valljuk meg – némi okunk lehet is, hiszen államfőnk szokása szerint nem járt el körültekintően. Ellenben a nyelvtörvény dolgában alapvetően jók a pozícióink, tükröződik is ez az EBESZ-biztos ajánlásaiban. Hogyne, a szlovákok legitim törekvése saját nyelvük védelme, de nem a kisebbségi nyelvhasználat rovására (egyik érvük jogos: egy túlnyomóan magyarok lakta helységben is intézhesse ügyeit a szlovák az ő anyanyelvén, de persze a kisebbségi is az övén). A nyelvtörvény visszavonását követelni illuzórikus, mert éppen nacionalista jelképnek szánták, viszont alkalmazását a magyarok számára elfogadhatóvá tenni most jobb esély lett, mint volt a csúcs előtt, kivált az európai közvetítő bevonásával. Szerintem éppen az volna a kormányzásra áhítozó hazai ellenzék érdeke, hogy ne Bajnait hátráltassa a megoldás elérésében, hanem segítsen neki Fico hátrálásának útját egyengetni. A félig üres, félig teli üveg klasszikus példája most is érvényes.
Ami pedig Németh – a Fidesz-politikusoktól sajnos már megszokott – öncélú (az árnyalt megfogalmazásokat nem ismerő szélsőjobbon persze nyilván tetszetős) gorombáskodását illeti: ha valakivel felmosták a padlót, akkor nyolc éve Nastase Orbánnal, hiszen az akkori budapesti kormányfő kényszerült meghátrálni (a csak a magyaroknak szánt munkavállalási kedvezményt ki kellett terjeszteni a románokra is). Nem csoda, mert akkor nem nekünk kedveztek az európai normák, hanem Bukarestnek. S az Orbán-kormány csak bukásával takarította meg magának az elkerülhetetlen engedményeket a státustörvényében. Most a mi európai hátterünk az előnyösebb, nagy oktalanság lenne ezt nem óvatos, sőt: tapintatos – és igen: profi – diplomácia helyett céltalan hangoskodással, a másik fél semmire sem vezető szidalmazásával eljátszani. Egy nagy ellenzéki párttól végképp groteszk, hogy a Fidesz is non coronat.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!