Tarantino legcsábosabb nácija

Különösen a film első jelenete, melyben megismerjük a mézes-mázos modorú, szadisztikusan elragadó Landa őrmestert (Christoph Waltz), amint a francia tehenésszel (Denis Menochet) bájcseveg a padló alatt rejtőző „zsidó patkányokról”, majd előhúz egy brutálisan gigantikus pipát, talán egyéb hiányosságait kompenzálandó. A feszültség pedig, amit Tarantino gumikötélhez hasonlított, melyet a legvégső pontig húz, valóban mesterien működik még az olyan brechti elidegenítő effektusok, mint a nevetségesen óriási tajték, vagy a tejespohárról készített, unalomig erőltetett szuperközeli felvételek ellenére.
A roppant hatásos felütés után azonban többször volt olyan érzésem, mint a Brüno (Sacha Baron Cohen újabb áldokumentumfilmes ámokfutása egy meleg osztrák riporter amerikai kalandjairól) vetítése alatt. Például mikor az amerikai zsidó fiúkból álló rettegett kommandó, a Becstelen Brigantyk úgy skalpolta a nácikat, mint egy csapat pajkos indián a vadnyugaton. Az ember ilyenkor – főleg nagy társaságban – hajlamos kínjában röhögcsélni, miközben inkább borzongana vagy pironkodna.
Működnek a Tarantinótól megszokott filmes utalások, ám a popkultúra helyett most inkább a spagetti-
westerneket, Leni Riefenstahl propagandafilmjeit, a Piszkos tizenkettőt és más háborús filmeket idéz, meglepően intellektuális és kifinomult módon. Sajnos sokkal kevésbé követhetőek a történelmi személyekre való utalások, Martin Wuttke igazán mísz Hitler-karikatúrát ad elő, míg a zongora mellett ülő Chruchillt fel se igen ismerjük, ahogy Mike Myers is eltűnik az álbajusz mögött angol tisztként.
Miközben a párbeszédek módszeresen kidolgozottak és átgondoltak (talán csak a vágásnál nem volt ilyen megfontolt a rendező), nem éreztem bravúrosnak vizuális megoldásokat – már a Salo, avagy Sodoma százhúsz napja című filmben is jobban skalpoltak, mint a nagyon alliteráló és roppant különleges magyar című Becstelen Brigantykban. Bár eleve túlzásnak szánták, inkább kínosan erőltetett volt, ahogy könyék alól fényképezett képeken figyelhettük például a rétesevést.
Viszont Tarantino színészei lejátszották a csillagokat is az égről. Különösen bravúros volt a Cannes-ban Arany Pálmával is kitüntetett Christoph Waltz, a főgonosz „zsidóvadász”, és remekel a többi német színész is, a pókerarcú Til Schweigertől a hősszerelmes Daniel Brühlön, valamint a Rex felügyelőből ismert Gedeon Burkharton át a csodálatos Mata Harit alakító Diane Krugerig. Kevésbé volt szerencsés, hogy az amerikaiak szerepébe Tarantino a saját haverjait tette, közülük is talán a legrosszabb a rettegett „Medve Zsidót” alakító horrorfilmes Eli Roth volt. A „jók” oldalának főhőse, Brad Pitt pedig erősen emlékeztetett a Coen testvérek Égető bizonyíték című filmjében játszott félnótás fitneszedzőre, de még a Blöff furán beszélő sukár csávójára is, mintha egy csöppet egyoldalú lenne a vígjátéki vénája.
Bár Tarantino szerencsére lemondott az olyan klasszikus háborús filmes közhelyekről, mint mikor leütnek egy katonát és belebújnak az egyenruhájába, amely persze tökéletesen passzol, és rögtön mindenki igazi németnek hiszi az illetőt, eljátszotta ugyanezt az akcentusokkal. Különösen furmányos volt, amikor egy német színész (Michael Fassbender) játszott egy filmkritikusból lett angol katonát, aki épp németnek álcázta magát, ám amerikai akcentussal beszélt németül, majd rögtön meg is magyarázta az őt kérdőre vonó németnek, hogy miért. Talán túl furmányos is. A kevesebb több lett volna, mint például amikor a Brigantyk magukat olasz filmesnek álcázva csak „olaszosan” mutogattak a filmbemutatón, melyen a levegőbe készültek repíteni a teljes náci vezérkart.
A „dráma” a film vége felé haladva valóban a pattanásig kifeszített gumikötélhez hasonlított, ám egyre kevésbé a jól adagolt feszültség, inkább a végsőkig való erőltetés tekintetében. Ez egyedül Christoph Waltz zsibbasztó könnyedsége tudta ellensúlyozni, és valahányszor ő belibbent a képbe, szabályosan elvitte a show-t. A forgatókönyvíró-rendező azonban elég hálátlanul bánt színészével a befejezéshez közeledve, és hipp-hopp kihúzta alóla a talajt, ami valószínűleg azzal függ össze, hogy Tarantinónak láthatóan nehezére esett a befejezés, két és fél óra után is csak üggyel-bajjal tudta abbahagyni filmjét.
Tarantino igazi truvája a Becstelen Brigantykban, hogy bátran szembe ment a filmes és historikus hagyományokkal és a náci vezérek elleni megamerénylet megvalósításával igazi alternatív történelmet gyártott, mely épp oly tökéletesen megállja a helyét, mint az igazi. A klasszikus drámai elemekből felépített végjátékban – a merénylet kitervelése, a rákészülés, hirtelen felmerülő problémák majd a helyzet megoldása némi improvizációval és deus ex machina segítséggel – sem hagyta elveszni hőseit, ellenben olyan szabadságot adott nekik, amellyel szinte önálló életre keltek és a lehető legtöbbet tudták kihozni a helyzetükből.
Kár, hogy kiszámítható és nem csattan nagyot a végén a csattanó, legfeljebb Brad Pitt erősen megjátszott böszmeségén lehet röhögni, miközben továbbra is borzongunk a hatalmas kályha gondolatától, melybe Tarantino az összes főnácit, feleségeiket meg ribijeiket belevágta. Csakhogy a végére már annyira túlhúzta a gumikötelet, hogy az nem tudott rugalmasan visszapattanni és befejezésképp a nézőket még egyszer utoljára alaposan arcul csapni. (Becstelen Brigantyk, forgalmazza a UIP-Duna Film)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!