Gyerekopera a halál előszobájában

Az 1899-ben született Hans Krása cseh zeneszerző nem az egyetlen a múlt századi szerzők között, akinek művét táborlakók adták elő, s aki végül maga is gázkamrában lelte halálát. Brundibár című meseoperáját eredetileg Prágában mutatták be, innen „emelték át” a Csehszlovákiát megszálló nácik a kirakatlágerbe, vagyis az ausztriai Theresienstadtba, hogy itt propagandafilmet készítsenek a foglyok kulturális életéről, ily módon is megtévesztve országot-világot, lám, a Führer vezényletével külön város épül a zsidóknak, ahol – íme – még operát is előadnak. Ez az abszurdan ördögi háttere a rövid, jó félórás dalműnek, amelyet körülbelül egy- tucatnyi zenekari taggal adnak elő, s amelynek összes szerepét gyerekek alakítják. A mese nagyon egyszerű, könnyen követték a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában a legifjabb korosztályok, tágra nyílt szemmel figyelték, amint két testvér – Anyinka és Pepicsek – tejet próbál vinni beteg anyukájuknak. Először nem sikerül ez, mert nincs pénzük, bezzeg a címszereplő Brundibárnak, a kíntornásnak van, s a jellegzetes bajuszú verklis azt hiszi, minden rendben, a testvéreket el lehet zavarni. De másnapra minden megváltozik, főleg a veréb, a macska és a kutya közbenjárására a hangulat megfordul, a testvérek énekét most már örömmel hallgatja a gyereksereg és a piaci népség, s kedves, lendületes harci induló adja tudtul, hogy sikerült Brundibárt legyőzni, összegyűlt a pénz, a két testvér meg tudja immár venni a gyógyító erejű tejet. Akkor ott, 65 éve a láger sok ezer gyereklakójának fogalma sem lehetett arról, meddig tart a fogság, hány nap még az élet. Csak találgatni tudjuk, mit jelenthettek nekik Krása közvetlen, kedvesen csengő dallamai, mit az egyszerűen gördülő cselekmény, amelynek végén a gonosz Brundibár elbukik. A mai óvodások és kisiskolások – főleg Fischer Iván értő magyarázata és Novák Eszter stílusos rendezése – nem kapnak többet a gépesített embertelenség borzalmaiból, mint amennyit koruk szerint elviselnek, a felnőttek számára viszont az ártatlanul formálódó cselekményt és a könnyen befogadható muzsikát torokszorító élménynyé formálta a történelmi iszonyat, Auschwitz megelevenedő kísértete.
Az idei Mahler-ünnep keretében elhangzott gyermekopera zenei apparátusát Fischer Iván irányította: a Budapesti Énekes Iskola kórusa, az Operaház és a Magyar Rádió gyermekkarának ifjú, széptehetségű, odaadóan éneklő szólistái, valamint a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból alakult együttes a további előadásokon minden bizonnyal ugyanúgy leköti és székükhöz szögezi az ifjú zenehallgatókat, mint szerdán a Művészetek Palotájában. Volt ennek az estének még egy eseménye, amely a felnőtt közönségre szinte rárobbantotta a meglepetést, az életben maradás megfejthetetlen titkát, a tömeges emberirtás történelmi tudatát, s a hitem szerint örökkön-örökké előbukkanó kérdést, hogyan, hogyan is történhetett meg mindez. Ezt a gyötrődő tűnődést a 77 éves Simon Segali, az egykori tizenkét éves Székely Laci megjelenése hívta elő, aki Fischer mikrofonja előtt elmondta, miként énekelt kóristaként a theresienstadti előadásokon, s hogyan látta viszont az épületet, sőt a valahai díszleteket a közelmúltban, amikor izraeli otthonából Európába jőve fölkereste rabsága  egykori színhelyét.
 Köszönet mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy ezen az estén a kicsik úgy tudták megsejteni a mese és a zene erejét, hogy közben a felnőttek a maradandó megrendülés katartikus élményében részesültek. A gonosz brundibárok egyszer legyőzetnek. Mégis, mindenek ellenére.

 (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!