Kedves Naplóm!

A dolog úgy kezdődött, hogy többen mondták, ajánlották, írták, hogy Tarantino – az egyik kedvenc filmrendezőm – legújabb filmjét feltétlenül meg kell nézni. Ilyenkor általában hosszasan hümmögni szoktam, megígérem, hogy feltétlenül felkeresem az első, utamba kerülő mozit, holott az az igazság, hogy inkább megvárom, amíg megjelenik DVD-n, és otthon nézem meg az ajánlott művet. De most belém bújt az ördög! Moziba megyek – határoztam el.
A keresett film egyik hagyományosnak mondható filmszínházban sem ment, pedig nemrég mutatták be nagy sikerrel. Négy bevásárlóközpontot találtam, ahol eléggé fura időpontokban vetítették a filmet. A barátaim lebeszéltek arról, hogy telefonon rendeljek jegyet, vagy egy nappal korábban odamenjek sorban állni jegyért, ahogyan régen tettem.
– Nyugodtan menj oda kezdés előtt néhány perccel – tanácsolták.
Biztos, ami biztos, egy órával korábban megjelentem az egyik multiplex pénztáránál – amely zárva volt. Rajtam kívül sehol egy lélek, kivéve a büfést, több mázsa pattogatott kukorica között.
– Hol lehet itt jegyet venni? – érdeklődtem, a bezárt pénztárra mutatva.
– Nálam – közölte a büfés. – Hányat kér? A négyes terembe szól a jegye, az E-sor 11. székébe.
Ámulva láttam, hogy hét terem van. Az „én” mozimban, ahol elfért volna legalább kétszáz ember, kezdésre úgy tíz-tizenöten gyűltünk össze. Aztán – hosszú reklám- és előzetes blokk után – elkezdődött a film, a „Becstelen brigantyk”. Kényelmesen hátradőltem, és úgy éreztem magam, mintha otthon lennék a „házi vetítőmben”, amelyről fiatal koromban mindig álmodoztam.
A film kitűnő volt, vagy még annál is jobb, egyszóval nagyon tetszett. Az ilyesfajta mozizás is kedvemre való, gondoltam magamban a végén.
Csak ne lettünk volna olyan sokan, mert tömegiszonyom van…

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!