Utálkozók

Színjáték volt ez persze, hiszen dehogyis nem akarta a Fidesz támogatni Barrosót, miért is ne tette volna a néppárti frakció tagjaként, ám idehaza muszáj lett eljátszani a vonakodást. S nemcsak azért, mert a szélsőjobb konkurrencia brüsszeli üdvöskéje teátrálisan kirohant a megválasztási vitában Barroso ellen, amiért az nem osztja véleményét a budapesti „szemkilövetőkről”, mely kifejezés a hölgy egyetlen szövegéből sem maradhat ki. Hanem azért is, mert a jobboldali médiát elárasztják a Nyugat-ellenes tirádák, benne a Fidesz-közeli lap e heti hasonló okfejtésű Barroso-csépelése. Ha pedig a saját tábort ilyesmivel traktálják, akkor persze magyarázgatni kell azt a voksot. Hiába, a két lovon lovaglás nem könnyű mutatvány.
S még nehezebb lesz, sőt bizonyára lehetetlenné is válik, ha mégis újfent hatalomra jutnak. Már 2001–02 táján sem ment, amikor a szélsőjobb szavazatai után futva sikerült megharagítani Washingtont. Most pedig nemcsak a NATO, hanem az EU tagja is vagyunk, s ezek normái enyhén szólva különböznek a hazai szélsőjobbétól. Ahogyan a mindenképpen megörökölendő Valutaalap-függőséget sem lehet majd nekivadult publicisták, vagy akár populizmussal korteskedő politikusok elképzelése szerint kezelni. De a jobboldali médiát elöntő bosszúvágyat is aligha lehet Charles Bronson módjára kielégíteni, a demokratikus Európában nincsenek divatban koncepciós perek. De az sem, hogy egy magánlap szombati cikkének (mondjuk így: Orbán közeli) szerzője fenyegetőzzék egy magánrádióban  elhangzott kijelentés „tűrhetetlen” voltáról (utóvégre másoknak őt kell eltűrniük). Avagy tekinthetjük Fidesz-programnak a három T (támogatott, tűrt, tiltott) visszahozását? Ezen a terepen végképp nem lehet meglovagolni két paripát.
Egyáltalán: mit kezd majd Orbán – a nyugati intézményrendszerbe betagodzódott ország élén – a jobboldal leghangosabb hangadóinak néha már féktelen Nyugat-utálatával? Hagyján, amikor olyan csacskaságokkal hozakodnak elő, hogy a nyugatiak eladtak minket Jaltában vagy ’56-ban (az alternatíva a harmadik világháború lett volna), sőt már Trianon is kizárólag a magyarság megsemmisítésére irányuló politikának köszönhető (és mit sem számítottak a lakosság felét kitevő nemzetiségek törekvései, meg hát 1914-es felelősségünk). Csak mosolyogtató, ha másfél évtizedes késéssel felfedezik, miként ágált a – német egységtől brit érdekeket féltő – Vaslady a vasfüggöny fenntartása mellett, s ezt is „a Nyugat” árulásaként hirdetik, mintha az ellenkezőjét keresztülvivő nyugatnémet kancellár és a neki engedő amerikai elnök nem lett volna szintén Nyugat. Azon az eszelősségen meg tényleg csak nevetni lehet, hogy az egész kelet-európai, benne a magyar rendszerváltást Reagan és Gorbacsov jó előre lesakkozta, mert akkor miért járt tojástáncot az utód Bush elnök egészen a máltai csúcsig, amelyre már a varsói, budapesti, berlini és prágai fordulatok után került sor? Külön szórakoztató, ha éppen egy jobboldali lapban  deheroizálják ekként Orbánt is, hiszen amennyiben a határnyitáshoz nem kellett bátorság, akkor szónoklathoz sem.
Az igazi bökkenő, hogy a lepipálni próbált újnyilasaink minden jel szerint a hajdani nyilasok zsigeri gyűlöletével tekintenek a Nyugatra. A régi sérelmek felhánytorgatása pedig valójában azoknak a nyugati demokratikus normáknak az utálata, amelyek útjukban vannak az általuk elképzelt „rend” felé remélt menetelésben. S amelyeket a Fidesznek egy uniós, atlanti országban akkor is be kellene tartania, ha publicistái és némely politikusai a szélsőjobbal együtt rázzák öklüket. Minthogy egyelőre még mi is Nyugat vagyunk.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!