Nehéz dolog pár hónappal a választások előtt, az egyszerre feszült és
apatikus közéleti viszonyok foglyaként hűvös elemzést írni. Nálunk
manapság minden iránytű megzavarodott, joggal mondta a minap Németh
Miklós, hogy ami ma Magyarországon van, az egy furcsa politikai
konstelláció.

Mentalitások, ideo-lógiák, nyers érdekek kavarodnak össze, gyakran nem csak egy-egy pártban, akár egyetlen fejben is. Rendszerint persze mégiscsak ez utóbbiak kerekednek felül, hiszen a pártok és az emberek túlnyomó többsége enyhén szólva hajlamos rá, hogy saját érdekeihez igazítsa az ideológiákat. Az elemzést azonban ez sem teszi könnyebbé, sőt inkább megnehezíti, lévén, hogy az egyéni és csoportos érdekek (hogy ne mondjam brancsok) szövevényében, kívülállóként, nem könnyű eligazodni.    
De az eseménynaptárban léteznek fix események, amelyekhez mégiscsak lehet igazodni. A kormányzópárt felől nézve az őszi-téli politikai szezon két fontos esemény köré szerveződik. A költségvetés elfogadása az egyik, illetve az ezt követő MSZP-kongresszus a másik ilyen esemény. Az is nyilvánvaló, hogy már a sorrendjükről is politikai megfontolások alapján döntöttek az érdekeltek. A szocialisták semmiképp sem kockáztathatták, hogy a – netán marakodós – kongresszus hatalmi logikája felülírhassa a válságbüdzsé elfogadásának kényszerét.
Csakhogy ezután a dolog rögtön talányossá válik. Ha a parlamenti többség igent mond a költségvetésre, Bajnai Gordon akár le is köszönhet: ő már teljesítette, amit vállalt és ígért. Katasztrofális mérkőzésállásnál küldték a pályára, de nem rontotta tovább a gólarányt, sőt, hogy stílszerűek
legyünk: még hárított is egy-két hálóba
tartó lövést. A közvélemény-kutatások legutóbb azt jelezték, hogy kormányának megítélése, ha szerény mértékben is, de javult – ámbár, ismerve az előzményeket, ez nem volt igazán nehéz. Az a pár hónap, amit ezek után még a kormányrúdnál tölthet, már a kampányidőszak sűrűje, kérdés, vállalja-e az ezzel járó napi küszködést. Ilyenkor ugyanis kizárólag a kampányfőnökök múzsája szárnyal, minden józanság elillan, kivéve a minden eszközzel ambicionált voksszerzését. Nem biztos, hogy Bajnai szívesen asszisztálna ehhez, nyilatkozatai legalábbis erre utalnak. Időben távozni a politikában mindig jobb befektetés, mint később totyogni el, béna kacsaként. (A közelmúlt eseményei mindkettőre kínálnak példát: van, aki úgy ment el, hogy küldték, van, aki önként, erkölcsi integritását megőrizve, távozott.)   Ha Bajnai valaha még közéleti szerepre vágyna, így könnyebb lenne visszatérnie.  Ráadásul, ha a költségvetés elfogadtatása után leköszön, egyértelműen cáfolja azokat a sejtetéseket, melyek szerint 2010-ben ő lesz a szocialisták kormányfőjelöltje. (Más kérdés, hogy amennyiben nem ő, akkor ki lesz. Lendvai Ildikó pártelnök, nem is olyan régen egy fiatal, még nem elkopott, reményteljes jelöltről beszélt. Bizonyára akad ilyen a szocialisták kínálatában, mégsem tapasztalni, hogy a máskor vágyva vágyott posztért ezúttal szembetűnő tülekedés folyna. Vajon miért nem? Tényleg megint kívülről invitálnak meg valakit?).
Bajnainak tehát még van némi személyes mozgástere, gyanúm szerint nagyobb, mint a kormányzó pártnak. Az első kérdés mindjárt az, hogy a kormányfő személyes teljesítménye mit hozott a szocialistáknak. Földes György pár hónappal ezelőtt a Népszabadságban közzétett analízisében a baloldal hitelességének problémája kapcsán azt írta, hogy a megrendült hitelesség visszaszerzésének első fázisát a Bajnai-kormány sikeres válságkezelésében látja. „Az emberek persze haragudni fognak, de még mindig jobb, mint ha hamis ígéretekkel próbálnánk visszaszerezni a hitelességet.” (Az új helyzet és a szocialisták, Népszabadság, július 2.). Azóta Bajnai, mint a válság tűzoltó mestere az adott keretek közt bevált, már csak az a dilemma, mennyit profitáltak ebből a szocik, már ha egyáltalán. Leegyszerűsítve: lehetett-e, lehet-e a haragból hitelességet kovácsolni? (Így első blikkre eléggé fából vaskarikának tűnik, mert hiába keresgélek, nemigen találok rá példát a történelemben.) És ha Bajnai, ami nincs kizárva, tovább maradna, nem csökkenne-e ezáltal az ő tőkéje is?
A másik esemény az MSZP december eleji kongresszusa, de addig persze még el kell jutni. Addig még sok háttéralku köttetik meg, mindenekelőtt a kulcsfontosságú listás helyek kérdésében. A feltehetően nem túl sok rózsa-, illetve szegfűszínű eredménnyel kecsegtető egyéni körzetek most a szokásosnál is jobban felértékelik a listás pozíciókat, mivel a magyar választási szisztéma a listán – úgy-ahogy – kompenzálja a veszteseket. Ha az MSZP sok-sok egyéni körzetben veszít, a rá adott összes szavazatok arányában a listán relatíve több helyet kaphat, vagyis a dolgok jelenlegi állása szerint az előkelő sorszámú listás hely a tuti. Nem csoda, ha ezekért a bombabiztos helyekért a kulisszák mögött – ellentétben a miniszterelnök-jelöltségi „harccal” – nagy tülekedés, lázas politikai számtan folyik, ami alighanem a decemberi kongresszuson tetőzik majd.
Bonyolítaná a helyzetet, ha az MSZP jelenlegi vezérkara úgy döntene, hogy a párt országos listáján ad menedéket a szétesett szabad demokraták néhány politikusának. Nem Fodor Gábornak, még kevésbé a régi SZDSZ-vezérkar által sokszorosan elparentált Retkes Attila-féle új SZDSZ-nek (ha azok – ami valószínű – nem ugranák meg a parlamenti küszöböt.) Sokkal inkább a hajdani kemény magnak. Máris megindult a találgatás, vajon realitás-e az úgynevezett Magyar-vándor, azazhogy Magyar Bálint újdonsült mozgalma ily módon vészelné át a soron következő nehéz időket. Papíron még csak-csak működne egy ilyen megoldás, de a valóságban minimum két nagy kockázattal járna. Az amúgy is szűkös helyekre ezzel túl sok lenne a befutó, ami még azokban a szoci politikusokban is ellenkezést generálhat, akik egyébként eddig is megfértek a szabad demokratákkal. De ennél is kiszámíthatatlanabb lenne a tagság és a maradék szavazóbázis reakciója. Az MSZP vezetésében mindig is sokkal nagyobb volt a liberálisok aránya, mint a párt „talpasai” közt. Több mint vabank lenne kipróbál-
niuk, hogyan és mivel felelnének a talpasok a vezetés egy ilyen politikai megoldására. Aki járt mostanság megfordult már vidéken, vagy akár budapesti „balos” körzetekben, óva kellene, hogy intse a szoci vezetést. Minden ilyen összekapaszkodás súlyos szavazatveszteségekkel járna. Az elcsigázott Magyarország immár nem igazodik sem a pártirodák, sem a média ajánlataihoz. Saját mindennapjaiból kiindulva szinte minden politikai szövevényből elege van.  Egyszóval Valóság nagybátyánk (copyright Bereményi, Cseh) egy idő óta hasztalan dörömböl a szocik ajtaján. Pedig mihamarabb be kéne engedniük.
Mindebből kitetszik, hogy az MSZP minden eddiginél nagyobb téttel bíró, fölöttébb kemény politikai idény elé néz. Bízni leginkább még Orbán Viktorban bízhat, akinek a finisben már sikerült néhányszor ledolgoznia pártjának előnyét a szocialistákkal szemben. Igaz, ma olyan tetemes az előny, hogy Orbánnak még a szokásosnál is többet kellene hibáznia. De amíg sokat nyilatkozik addig mindig él a remény…

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!