Nem köteles eltűrni a lakó a hangoskodást

l Itt van – benne élünk – egy gyönyörű város, amelynek belvárosában, hisz’ Terézváros végtére is az, megszületett egy csendrendelet. Nehéz az érdekek alapján dűlőre jutni: a világvárosi idegenforgalom része az „éjszakázás”, de a lakók érvei is érthetők. Bár aki a belváros előnyeit élvezi, annak el kellene viselnie az azzal járó hátrányokat is…
– Nem hiszem, hogy a hátrányait is viselniük – „élvezniük” – kellene a lakóknak, akik nagyon sok esetben sokkal hamarabb voltak ott, mint hogy a házukban kocsmát nyitottak volna. Hiszen Budapest VI. kerülete, s akár más negyede, netán egyéb települések belső zónája igenis lakóövezet. Nem úgy van, hogy valaki kitalálja, ő mostantól ott szórakoztató ipart fog majd létesíteni, s ettől kezdve pokollá teszi mások életét, hanem úgy van – úgy kellene lennie –, hogy hatástanulmányt kell készíteni minden olyan esetben, amikor az ott élő embereket, családokat várhatóan zavarni fogja egy tevékenység, ami ott majd folyik. Ezt pedig rendre nem végzik el – nemcsak a kocsmák, bárok esetében, hanem akkor sem, amikor autójavító műhelyt létesítenek valahol. Vagy – hogy saját példával éljek – a mi ablakunk alatt hajókikötőt létesítenek a Dunán, s zúgnak a hajók segédmotorjai, mert nincsen parti áram. A nagyszerű kezdeményezéssel, az uszálystranddal is volt gond: mint kiderült, engedély nélkül egy diszkót is rátelepítettek. Szóval összességében később vitára okot adó létesítmények születnek úgy, hogy előtte nem gondolják át magának a létesítésének az engedélyezési folyamatát. A legforróbb pont az engedélyező: olyan szerződést kellene kötnie, amely mindenkinek megfelel. Ha pedig aztán nincsen betartva, akkor nem tízezrekkel büntetünk, hanem bizony lehúzzuk a redőnyt, s szevasz… A régi kávéházakkal is ez volt. Pedig akkor még erősítők nélkül húzták a cigányok! Záróra után csak a tökéletesen szigetelt szeparékban lehetett ám mulatni! A lakóknak ma sem a gyönyörű teraszok ellen van kifogásuk, hanem az ellen, hogy a gyönyörű teraszon szórakozók berúgnak, odapiszkítanak, felborogatják a kukákat, vagy Isten ne adja – angol legénybúcsúztató fiatalokkal fordult elő ilyen Budapesten – bakanccsal ugrálnak végig a házak előtt parkoló, jobb sorsra érdemes autókon. A lakóknak a következmények ellen van kifogásuk – okkal. A hangoskodás ellen például, mert szinte kivétel nélkül azt képzelik sokan, hogy a hangos zenét is köteles tűrni az ott lakó. Hogy lenne köteles?! Erre vannak egyébként jó megoldások, mert például Párizsban vagy Bécsben is nagyon sok terasz van, még több is mint nálunk, s késő este egy adott pillanatban megszűnik a zene a teraszon, sőt csak bent van, a belső helyiségben. Az meg úgy van szigetelve, zsilipelve, hogy egy hangfoszlány nem jut ki onnét… A létesítőnek igenis be kellene ruháznia nálunk is azért, hogy normálisan üzemeljen. Aki vendéglátóhelyet nyit, az tudja, hogy ott alkoholt fog mérni, aminek az lehet a következménye, hogy a vendégek berúgnak. Vannak egyszerű szabályok: 18 év alatti és ittas embert nem lehet kiszolgálni – a vendéglátóhelyet üzemeltetőnek igenis felelőssége, hogy milyen állapotban megy ki tőle a vendég. Ha csak a profitot nézi, vagy ott sincs, de a felszolgálóitól elvárja a nagy forgalmat, akkor baj van. A régi vendéglősök meg tudták mondani, hogy nem visznek ki több sört, bort, pálinkát, s „hazamentek a legények”… Olvastam Szabó Lőrinctől Ady emlékére egy interjút – sokkal Ady Endre halála után, már a 30-as években a Délivasút kávéház tulajdonosnőjével készítette, aki elmondta: ő ugyan üzletasszony, de inkább lemondott az üveg pezsgő hasznáról, csak menjen haza végre a költő egészségben… Valaha voltak „bagolykommandók” is: amikor kezdtek létesülni a „romkocsmák” az Erzsébetvárosban, pár fiú meg lány kis csapatokban figyelmeztette  a kijövő hangoskodókat. Kedvesen – a kocsmák érdekében!
l Sokan a déli államokkal példálóznak nyitvatartás-ügyben… Egy Barcelonával, ahol egész éjjel áll a bál.
– Ott egészen más ritmusban élnek még ma is a meleg miatt az emberek, mint nálunk. Szieszta van nyáron, amikor délben megáll az élet. Valóban éjfélkor vacsoráznak, ám reggel kilencre járnak dolgozni! De bármely világvárosban, ha engedély nélkül telepít valaki egy diszkót másnak az ablaka alá, azt elviszi a rendőr. A zaj, a bűz birtokháborítás. Nálunk az emberek, a civilek érdekérvényesítő képessége nagyon gyenge: hozzászoktatták őket ahhoz, hogy „hát a közösség érdekében tűrni kell”. Mindenki szabadsága addig tarthat, amíg a másokét nem korlátozza. A korrupciós csatornák pedig ma sajnos megvannak ahhoz, hogy az ellenőrzés, a szakértés ne működjék jól – lepengetik a „zsét”, s annyi… Nálunk sokan azt hiszik, hogy mindent lehet, s még a lakók vannak megszeppenve, mert mernek megszólalni… Az önkormányzatoknak, a vállalkozóknak és lakóknak mindenütt le kellene ülniük, s normális hangnemben megtárgyalniuk közös dolgaikat.
l Kávéházkutatóként elég szigorú…
– Nem hiszem. Szerintem egy demokráciában mindenkinek a jogait tiszteletben kell – és lehet – tartani. Senki nem gondolja, hogy „ki kell irtani” a kocsmákat, kávézókat a település szövetéből, mert mindenki be-beül meginni egy sört, egy kávét… Egyébként ahhoz, hogy - mint mondja – kávéházkutató lettem, az kellett, hogy beleszeressek a XIX–XX. század első felének, a polgári társadalomnak az irodalmába, hogy azt tanulmányozzam, tanítsam. Szerintem nincs ennél szebb korszak – akár a francia, akár a magyar irodalmat veszem alapul. Családilag is érdekelt vagyok, hiszen bennünk ugyanúgy leképeződik az Osztrák-Magyar Monarchia, mint annyi más magyar famíliában. Imádom a szülővárosomat, a hazámat, de sokszor elég rosszul érzem magamat benne. Ugyanúgy, mint mások. Élhető várost, városokat, településeket, országot szeretnék. De – ahogy mondogatjuk – az egész város, az ország „tiszta ideg”. Az emberek agresszívek. Ennek oka legtöbbször a tehetetlen düh. A dugók, az embertelen körülmények a közlekedési eszközökön, a kosz, a gondozatlanság és gazdátlanság, a létbizonytalanság okán. A közhangulatnál – s egy település minőségénél – az is számít, hogy ki mennyi embert ismer, kikkel van jóban. Egy nagyvárosi ember sokszor elszigeteltebb, magányosabb – ettől magába zárva fortyogóbb, frusztráltabb és kiszolgáltatottabb  is –, mint egy kis községben élő. Ezért sem véletlen, hogy a szélsőségek előjönnek nemcsak a nagypolitikában, de az emberek hétköznapi viselkedésében is. Az úgynevezett politikai elit pedig messze nem mutat példát sem a „polgárosodásban”, sem emberi magatartásban, sem a legelemibb erkölcsi normák betartásában – s aztán erre való hivatkozással mások is megengednek maguknak mindent. Semmi tolerancia nincs a másikkal szemben. Így aztán mindenkinek a kis világában vannak neuralgikus pontok, amelyektől borzolódik, horgad. S a rosszak, a kellemetlenkedések összeadódnak, oda-vissza halmozódnak mindannyiunkban; példa erre a falakon a megannyi „vizuális káromkodás”, a graffiti, az általános udvariatlanság is.
l Térjünk vissza a „kályhához”, mint kiindulóponthoz – a kávéházakhoz. Életminőséget hozott, jelentett. Hozhat és jelenthet ma is?
 – Persze. Nagy szükség lenne, van rájuk – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyre több van! A 80-as években a városokat ellepték a pubok: a rézbe, zöld bőrbe, barnába öltöztetett helyek, őket követik a kávéházak, kávézók, s belépett egy új-régi valami is, a bisztró, ami leginkább a modern párizsi cafékra hasonlít, ahol enni is lehet. Ezt a régi kévéházak is mind „tudták” persze. Ha mást nem adtak, egy rántottát vagy egy egyszerű, ízletes egytálételt biztosan… A „rendes” régi kávéház egy „felnőtt napközi otthon” volt – én ezt így szoktam definiálni, tudniillik mindenfajta olyan szolgáltatást nyújtott, ami az ember „jólétéhez „ szükséges. Ehhez azért hozzátartozott, hogy a régi pesti ember meglehetősen pocsék lakáskörülmények között élt, albérletben, ágybérletben. Mítosz az, hogy a kávéház az értelmiség, a bankárok székhelye volt! A „fejlett” szocializmus éppen azért gyűlölte tiszta szívből, zsigeri erőből a kávéházakat, mert azok fórumok voltak, ahol hihetetlenül jól lehetett tájékozódni – nem csupán azért, mert el lehetett olvasni az újságokat. Minden hír villámgyorsan terjedt, így aztán az embereket sokkal kevésbé lehetett manipulálni. Ha belegondolunk, hogy Európa összes polgári forradalma a kávéházakból indult, akkor érthető is, hogy a diktatúra miért gyűlöli – a  diktatúra igazi melegágya a kocsma, akármilyen színű, barna vagy vörös az a diktatúra. Egy rendes demokrácia nem csőcselékbutaságra, hordaszellemre épít, hanem a felelősen, szabadon, önállóan gondolkodó, együttműködni akaró és tudó polgárok közösségére. Ehhez nagyszerű terep volt a kávéház. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Terézváros régi kurvás kávéházait is menesszük mennybe ilyen alapon, de voltak minden városrészben, s a kisebb településeken is olyan helyek, ahol meg lehetett tárgyalni a köz- és magánügyeket, el lehetett sakkozgatni, kártyázni bennük, de elsősorban valóban beszélgető-vitatkozó asztaltársaságok terepe volt, akárki akármit mond. Az iparosság is megtalálhatta a helyét, mert voltak olyan kis kávéházak, ahová be lehetett szaladni egy kezeslábasban, munkásruhában is, hogy megigyák a feketéjüket, elolvassák, mit is ír az újság. Senki sem volt kitiltva  sehonnét. Ha valaki ma azért hadonászik, hogy „de kinek van ma erre ideje?”, attól csak csöndesen megkérdezem, ugyan mennyi időt töltünk el a családunk, barátaink, a közösségi lét rovására egy doboz előtt ülve, csak azt bámulva?!
l A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum kutatójaként a hazai vendéglátás dicső múltjával találkozik. Hogy látja a szakma jelenét? Mert mintha az ember egyenkoszttal, unalomig ismert étlapokkal találná magát szemben…
– Valamiért kialakult ez a teljesen hamis kép a magyaros ízekről, a magyaros konyháról, hogy cupákos, sűrű, zsíros, paprikás. Hogy ez az igazi. S az tény, hogy a magyar embereknek van egy nem kis része, amelyik ha elutazik Párizsba vagy Amszterdamba, ott is ki fogja követelni magának legalább a rántott húst. Ott a séf – miközben egyik kezével készíti a lazacot finom mártásokkal, a magyarnak, mert csoportok járnak oda – süti a rántott húst. Ezt egy idegenvezető jó barátom mesélte… Pedig az jó, ha az emberben van némi gasztronómiai kalandvágy! A másik ilyen bornírt vendég az újvilági: aki ma már mindenütt a világon megtalálja a maga juncfoodját, szemét kajáját a gyorséttermekben. Ezekbe a „tüsténtláncokba” akkor teszem be a lábam, ha WC-re kell mennem, mert a toilettek tiszták… Amúgy ezek miatt a szívem is fáj: a legtöbb régi nagy magyar kávéház helyét foglalták el… Visszatérve a hazai vendéglátásra: még mindig sok bennünk a honi gőg a „húsleves-pörkölt-paprikás” szentháromság körül, s akad olyan vendéglátó, aki csak ezt az ízlést akarja kiszolgálni. Emellett azt gondolja: az ide érkező külföldi is ezt várja el, mint „tipikust”. Van még egy agyament vendéglátási divat is kis hazánkban: amikor a roppantul trendinek tartott óriási tányérokon szervírozzák a semmit, mondjuk két szál fűvel – annyi pénzért, amennyi egy átlagpolgár félhavi fizetése. Ez a „wellnessterror”. Itt, nálunk a múzeumban vannak fantasztikus régi szakácskönyvek, amelyekből  alapanyagot, fűszereket illetően meríteni lehet, mert igenis meg lehet találni a hazait, ki lehet alakítani azt a helyi szállítói kört, hogy „ne kelljen” a bécsi nagybani piacra menni. Ezeken az alapokon lehetne, kellene megújítani a magyar gasztronómiát, amelynek nagyon sok jeles egyénisége dolgozik – csak éppen a legtöbben a megfizethetetlen helyeken. Szerencsére azért még és már akadnak a fővárosban is, vidéken is megfizethető kifőzdék, kisvendéglők. Van egy szakmai portál, a www.hejszakacsok.hu: itt az ember szívesen olvas minden ötletről és megvalósulásról. A baj viszont az, hogy a szakmában is szekértáborok vannak, s bizony sokszor elég rossz stílusban teszik helyre egymást… Régen egy ipartestület összetartott, összefogott, ha a szakma becsületéről volt szó. Ma nagyon kevés olyan professzionális testület van Magyarországon, amelyik meg tudja csinálni azt, hogy a saját védelme, a hivatás rangja érdekében összezárjon. Talán nem véletlen, hogy a Michelin-csillagra, mint kitüntetésre, még várni kell.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!