Táv­kap­cso­ló

Polcz Alaine-ről, a csodálatosan erős és végtelenül bölcs asszonyról készült Jelenczki István dokumentumfilmje, melyet a napokban újra levetítettek a neves pszichológus- és írónő halálának második évfordulóján. Az MTV műsortárából szerencsére továbbra is elérhető, csupán az illúzióromboló, hogy a címben mind a két résznél helytelenül írták ki Polcz Alaine nevét, és az első rész elején valami teljesen oda nem illő párbeszéd hallatszik be, melyben két fickó azt fejtegeti, ki a nagyobb kan kettejük közül.
Természetesen érdekes és roppant izgalmas irodalomtörténeti kaland volt arról hallani, hogy férjével, Mészöly Miklóssal milyen népes baráti társaságuk volt, mely magában foglalta a korabeli szellemi élet olyan briliáns elméit, mint Örkény István, Weöres Sándor, Ottlik Géza, vagy Vass István. Bár természetesen szóba került pszichológusi munkássága is, a legszívbemarkolóbbak mégis azok a mélyen személyes és zavarba ejtően őszinte vallomások voltak, melyeket Polcz Alaine-től, az érzékeny és intellektuális nőtől, a megcsalt feleségtől, háborús túlélőtől, megerőszakolt áldozattól, és az ittmaradottakkal mélységesen együtt érző és könnyező segítőtől hallhattunk, aki megtisztelt bennünket bizalmával.
A család története mondhatni tipikus XX. századi Kárpát-medencei történet, melyben a nagyhatalmak úgy játszhattak a kisemberek életével, mint az istenek az Olimposzon. Szabó István akár Polczékról is forgathatta volna A napfény ízét. A teljes családi vagyon, a munkahelyek, a címek elvesztése, és a számtalan megkínzatás és megaláztatás dacára a szívós és gerinces erdélyi család meg tudta őrizni az emberi méltóságát, sőt, derűjét is. Ám mégis belebetegedtek ebbe az életbe, ahogy az írónő meséli, halmozottá vált a családban a rákbetegség. Ő maga is megkapta, 16 év túlélés után másodszor is. Mégis mosolyogva tudott beszélni róla. Talán amiatt a tudat miatt, hogy biztosan hitte, a halál nem az élet vége. Sok halált látott, talán mindőnk közül ő ismerhette, érthette a legjobban, és mégis a halál az ő lelkét is megérintette, minden egyes alkalommal.
Kezdődött a háborúval, ahol érzéstelenítés nélkül kellett levágnia a sebesült katonák leszakadt ujját ollóval. „Akkoriban jobban bírtam, nem emlékszem, hogy sírtam volna beteg mellett” – mesélte, bár ez már neki is sok volt. Itt tanulta meg felismerni, ha az emberek szemében megjelent a halálfélelem. Mint ahogy az őt megerőszakoló katonáéban, mikor rá kellett volna mutasson a sorakozónál a bántalmazójára. „Ez nem erotika, ez nem szexus, ez egyszerű fizikai bántalmazás. Olyan volt, mint ha kívül-belül összevertek volna” – mondta könnyesen, még évtizedekkel később is. Mégsem mutatott rá, ki tette ezt vele. „Azt mondtam, hogy nem tudom, ki volt. Minek öljék meg. Semmi sem lesz jobb.” Ezt csak olyasvalaki mondhatja, aki a bibliai bölcsesség és megbocsátás magasztos képességének birtokában van.
Bár hihetetlen lelki erejéhez nem férhetett kétség, többször ő is vágyta a halált a legnagyobb megaláztatások közepette. „Annyira vágytam meghalni, de amikor úgy nézett ki, hogy na, most megölnek, akkor az ember elkezdi védeni az életét. És amikor életben marad, akkor cseppet sem örül.” Huszonéves fiatalasszonyként a férje még a nászút alatt megcsalta, aztán jött a világháború, és az oroszok… „Utólag azt gondoltam, hogy itt váltam emberré. Hogy tudok haldoklókkal dolgozni. Hogy tudom szeretni az életet” – milyen óriási ellentmondás ez, látszólag.
Az 1996-ban, a halála előtt 11 évvel készült dokumentumfilmben Polcz Alaine már úgy látta, hogy az életében a nagyon nagy dolgokat látszólag tragédiák előzték meg. Bölcsessége átragyogott minden történetén, ahogy csodálatos mesélőként minden részletre emlékezve, irodalmi szépséggel fogalmazva, meleg és tiszta hangszínén beszélt könyörtelen múltjáról, melyért az élet talán valamicskét kiengesztelte azzal, hogy szenvedélyesen és beteljesülten szerethette a munkáját és második férjét, Mészöly Miklóst.
A művészi igényességgel beállított képsorok, ahogy az örökké ragyogó tekintetű asszony fáklyával a kezében halad az alagútban, vagy áll a dombtetőn a ragyogó napsütésben, a festői fény-árnyék játékok, a versidézetek, valamint Lovász Irén tiszta hegyi patakként csobogó énekhangja különleges élménnyé teszik a dokumentumfilmet, melynek bár központi témája a szenvedés és a halál, valójában az életigenlésről és a mélységes életszeretetről szól. Már érteni véljük, Polcz Alaine miért gondolta, ahhoz, hogy a halált el tudjuk fogadni, szeretnünk kell az életet. S ez pedig egyre nehezebb, ahogy ő is mondja: „ez a mai élet ez rossz és komisz, én ezt nem szeretem. Nincs meg az összetartás, nincs meg a szellemi tisztaság, nincs meg a célkitűzés, nincs meg az, hogy egymást hogy segítsük.” Ő is, Szepes Mária is, Szabó Magda is úgy mentek el szép sorban egymás után, hogy féltően figyelmeztettek bennünket erre. De megtanították nekünk azt is, hogy akárcsak többi szeretteinket illetően, az ő haláluk is csak nekünk, hátramaradottaknak lehet fájdalmas.

Bálint Orsolya
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!