Dr. Magyari Zoltán
Baleseti – mozgásszervi – sebész a javából; főorvosként, civilként hol féltő haraggal, hol góbés humorral aggódik hivatásáért, hazájáért – soha véka alá nem rejtve sarkos véleményét.
– Ma napra 65 esztendős…
– Most gratulál vagy részvétet nyilvánít? Ha tükörbe nézek, még mindig az égővörös hajamat látom – ami volt –, s azt gondolom, hogy mások biztos színvakok… Nem kerek évforduló persze, de a 70-et, sőt a 80-at is meg kellene érni. Ebben a szakmában nehéz. Két fiam szinte kitagadással egyenértékű tiltásként kapta meg az ukázt: orvosnak nem mehetnek. Az egyik ügyvéd, a másik bankszakember. A feleségem, Annamária viszont idegggyógyász. Ma kevés presztízse van a gyógyításnak, s egyre nehezebb is… Nekem szerencsém volt: persze a „bezzeg az én időmben” okán sikerült hivatásomban a világ egyik legboldogabb emberévé lennem. Magyarország volt – még népköztársaságként – a Varsói Szerződés tagjaként – felelős a közös cateringért, az ellátásért, ebbe benne foglaltatott az egészségügy is. Volt egy akkor fehér holló számba menő párton kívüli tábornokunk, aki azt a véleményt hangoztatta, hogy „ha megtámadjuk a Nyugatot (itt mindig kacsintott ), katonáinknak a legjobb ellátás dukál!” Ezért aztán elintézte, hogy azon a bizonyos Nyugaton dolgozzunk-tanuljunk! Ausztriában, Angliában, Németországban, Svájcban. Soha, de soha nem akartam kint maradni – mert itt a hazám. Apámmal – az ő apja, a nagyapám 1917-ben jött el a Székelyudvarhely melletti Nyikómalomfalváról –’76-ban ott jártunk, ahol a fél falut Magyarinak hívják. Mérhetetlen szegénység fogadott – ma már nem… Fejlődnek. Mi leragadtunk. Az „átkosban” az ember büszke lehetett a magyarságára, most meg – széthúzásaink, mocskolódásaink, mutyizásaink miatt – elég rossz az ázsiónk. Látom, hisz’ hatodik éve az Európai Unió Orvosi Bizottságának az alelnöke vagyok. Fontos szervezet, s a tagság, majd az alelnökség nagy tisztesség számomra, mert olyan kérdésekben próbálunk közös nevezőre jutni, mint mondjuk, a sokakat foglalkoztató euthanázia. Sikerült megakadályoznunk, hogy az ifjú orvosok látástól mikulásig húzzák a kampót a műtőben a főnöküknek. Magam ellen szólok, mert főnök vagyok, anno, én is húztam… Keresztül vertük a munkaidőkorlátozást. Ez rám nem vonatkozik: ajándék az Istentől, a hobbimat csinálhatom. Ha délután hazamegyek a kórházból, szinte sajnálom, mert milyen jól szórakoztam! Mint a felvidéki ember Munkácsról, ki nem tettem a lábam ’70 óta a Baleseti Intézetből – csak a kórház neve változott folyton, meg lett a cím Mező Imre útból újra Fiumei út.
– Jótékonykodik még a budapesti Klauzál Lion’s Klubban?
– Inkább úgy mondanám, hogy bambán ülök, s a feladatokat végrehajtom. Radnainé Fogarasi Katalin – a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság főtitkára – az elnöke a klubnak, ő szervezett be. Valamikor az édesanyját operáltam. „Ahol a szükség, ott a segítség" alapon mozgássérült gyerekeket, szegényebb intézményeket támogatunk, például rendezvények bevételéből. Úgy látom, elég sokan örömmel adnak. Bár még többen tennék!
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!