Amikor 2004. június 29-én letettem a lantot, vagyis befejeztem
középiskolai tanári pályafutásomat, látva a jövőt kissé ideges lettem,
és egyúttal sajnáltam is kollégáimat. Akkor rajzolódott ki az eljövendő
oktatási reform lényege, és én bizony nem bántam, hogy nyugdíjba
mentem.

Mert amit „felvezettek” akkor az örökösen kényszer reformbetegségben szenvedő SZDSZ-esek, az már súrolta az abnormitás határait! Ezt felelősségem tudatában mondom, mert alig lehetett elviselni azt az állandó reformnyomást, amiről nappal és éjjel is beszéltek. Holott igazán „csak” arról volt szó, hogy ezek a politikusok mindössze oktatási rendszer átültetést akartak minden-áron elvégezni. Ha törik, ha szakad! És tört és szakadt is minden!
Ennek a sajátos reform programnak Magyar Bálint volt az „atyja”. Egyebet sem hallottunk, mint azt, hogy az oktatásügyünk elavult, változtatni kell, reformokra van szükség. Ezt a helyzetet még megspékelte vagy ezer új oktatási törvénnyel! Úgyhogy egy olyan helyzet alakult ki, hogy már azt is utáltuk, amivel egyet értettünk. Hiába volt ott és akkor minden józan szó – ha volt egyáltalán –, mert én nemigen emlékszem, hogy a pedagógustársadalom – akármelyik szinten – egyértelműen, hangosan elutasította volna azt a reformnak nevezett „ámokfutást”!
Nem úgy reagált a pedagógustársadalom, mint később a gyógyszerészi és az orvosi társadalom a „reformokra”. Olyan volt a pedagógiai
tájképünk, mint Wales I. Edward korában! Csend és néma tartomány. A reálisan gondolkodó tanárok persze egymás között sokat beszéltek az új érettségi rendszerről, annak a várható hibáiról – jelzem, nem nagyon voltunk sokan – inkább a várakozás feszült csendje töltötte ki az időt. Aztán 2005 júniusában megjelent az új érettségi-felvételi és még – ahol én megfordultam – többen lelkesedtek is.
Most 2009 van, és olvasom az újságban a felvételt nyert fiataloknak a felsőfokú intézményben nyújtott nagyon gyenge teljesítményét. Olvasom az egyetemek, főiskolák vezetői-
nek, oktatóinak igen elmarasztaló véleményét az egyetemisták tudásáról.
Ki a hibás mindezekért? Azok a fiatalok, akik felhasználták a nekik tálcán nyújtott lehetőségeket? Semmiképpen sem! Vagy azok, akik megteremtették és az intézmények, amelyek elviselték azt a helyzetet? Ők már igen! És ne emelje ma ájtatos tekintetét az égre az, akinek annak idején nem volt egy érdemleges szava, gondolata vagy mersze szólni!  Egyébként meg ezt lehetett várni az ilyen felvételi rendszertől! De hát nem egyedüli jelenség a mai Magyarországon, hogy nem figyelünk a dolgokra, nem akkor és nem azért emeljük fel a szavunkat, amiért kellene! A szakmai felelősség eltűnt hazánkból, helyette ott van a hatalomra törő demagógia, populista duma! Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy azt mondjam, lesznek nekünk még ilyen eseteink bőven.
Ungvári Imre, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!