Kórházból egyszerre van sok és kevés

A miskolci igazgató úgy látja, csak Budapesten sok a kórház, az egészségügyi szakközgazdász viszont úgy ítéli meg, hogy a kórházak számának mérlegelésekor a teljes egészségügyi ellátórendszert kell egyben áttekinteni, nem lehet „kivenni” csupán a kórházakat, mert ezek az intézmények szerves egységet alkotnak a háziorvosi és a járóbeteg-ellátással.

– Ezekről a kérdésekről tart előadást szerdán, Balatonfüreden a honi egészségüggyel foglalkozó háromnapos tanácskozáson, a Magyar Egészségügyi Napokon Baráth Lajos közgazdász, jogász, szegedi egyetemi tanár, az EGVE, azaz az Egészségügyi Vezetők Egyesületének általános alelnöke  – aki egy súlyponti és egy területi kórház, a makói és a szentesi főigazgatója is egyszemélyben. Az összesen cirka negyvenezer lelket számláló, két dél-alföldi történelmi városban a professzor szerint szinte az egészségügy a legnagyobb foglalkoztató, a dolgozók adót és járulékot fizetnek, a kórházak egyben gazdasági egységek is és a nemzetgazdaság részei is, nem feneketlen zsákok, amelybe csak „dől a pénz” a költségvetésből. Sőt! Annyira a nemzetgazdaság részei, hogy a GDP-ből 6,3 százalékkal veszi ki a részét az „összegészségipar” – ebben a beszállítók, a gyártók, a kutatás-fejlesztés, az egészségturizmus, a catering, azaz az élelmezés-ellátás is benne foglaltatik –, miközben ennél egy százalékkal kevesebbet használ fel.

Az egészségipar 430 milliárdot fizet az államnak, s versenyelőnyt jelenthet az ország számára az egészségügy, ha nem közpénzelemésztő ágazatként, hanem a GDP-hez való hozzájárulását nézve tartják számon a döntéshozók, fogalmazott minap Róna Péter közgazdász és Rácz Jenő, a Veszprém Megyei Cholnoky Ferenc Kórház főigazgatója, az Egészségügyért Baráti Társaság egyik alapítója, volt szakminiszter. Baráth Lajos abszolút egyetért velük. Egyébként néhány statisztikai adatot is ismertetett: eszerint Olaszországban az 58 millió taljánnak 1281 kórház áll a rendelkezésre, A 60,5 millió  franciának 1400, a 8,2 millió osztrák sógornak és sógornénak 262, a „régi régiónkból” csupán Romániáról szerzett még be adatot: eszerint a 22 milliós  legújabb uniós tagországban 431 fekvőbeteg-intézmény létezik. Így a mi, immár 140 körülire csökkentett intézményállományunk Baráth szerint egyáltalán nem sok – az már más kérdés, hogy igenis lehetne, s kellene is más struktúrában működtetni! A kórházigazgató szerint lényegében nem is a forrás a „nagyon kevés”, hanem a szerkezet elavult, ennek a halaszthatatlan átalakítására kellene európai uniós forrásokat garmadával fordítani. Egyetért Repa Imre professzor kollégájával, a kaposvári Kaposi Mór Megyei Oktató Kórház vezetőjével, aki szerint az ágazat rákfenéje, hogy ma is lényegében szocialista típusú, agyontoldozott-foldozott  rendszerben szolgál az egészségügy, mert sokszor senki, az intézményi menedzsment sem, de a RET-ek, a regionális szakmai tanácsok, a „kórháztulaj” városok vezetői sem akarnak engedni a jussukból. Ezért szétforgácsoltak a szellemi és tárgyi erőforrások, s azért persze nem tagadható le az ágazat forráshiánya sem…
Csiba Gábor, a miskolci Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház főigazgatója – ő is traumatológus, baleseti sebész, szakközgazdász, mint Rácz – másként vélekedik. Persze csak részben. Úgy látja, hogy a fővárosban igenis sok a kórház, „minden két villamos megálló között áll belőlük három is”, ezért ott kellene racionalizálni az egészségügyi fekvőbeteg-terepet. Adatokat is felsorolt: az 1,8-1,9 millió budapesti lakosra a kórházfinanszírozás a teljes egészségügyi költségvetés 30 százalékát költi, azaz az összlakosság egyötödének jut a források majd’ harmada! Jó, erre lehet azt mondani, hogy Budapestre sok vidéki is „befekszik”, ha beteg – fogalmaz Csiba –, hiszen sok az egyetemi klinika. De a többi egyetemi város is elmondhatja ezt magáról, s az ellátórendszerben az egyetemi klinikák ugyanolyan súlyponti kórháznak számítanak, mint az összes megyei kórház. Országos intézmény meg nincs sok: az onkológiai, a traumatológiai  és a rehabilitációs intézetek ilyenek – ez utóbbi a főváros „utcahatárában”, Budakeszin van. Csiba Gábor azt is elmondta: ha így vesszük, ők is országosak Miskolcon, mert a gyermekcsontvelő-átültetéseket náluk végzik, a 17 milliárd forintos évi költségvetésű  kórházban… Hogy mit kéne Budapesten bezárni? Arra nem válaszolt a lokálpatrióta észak-magyarországi főigazgató főorvos. „A világért sem mondanék ilyent, mert megesznek a kollégáim…” Azt azért elmondta: a fővárosban az egynapos ellátást, sebészetet  stb. kellene támogatni, előnyben részesíteni a kis távolságok miatt, a vidéki nagyvárosokban pedig a bentfekvéses ellátást, éppen a nagy távolságok okán.
Sinkó Eszter egészségügyi szakközgazdász, a budapesti Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ egyik vezető kutatója szerint az nem megoldás, hogy hatágyasból négyágyas kórtermet csinálunk – bár a fertőződési veszély így persze csökken, s az is jó már –, mert az nem csökkenti a költségeket, hisz teljesítmény-, s nem ágyfinanszírozás van hazánkban. Bár a 44 ezer ágyat csökkenteni lehetne négyezerrel, ám a költségek alig változnának: a fűtésre, világításra ugyanannyit kellene akkor is fordítani. Egyébként a nemzetközi sztenderd éppen 40 ezer ágy tízmillió lakosra. Sinkó szerint csak bizonyos területeken kellene csökkentést véghezvinni, ilyen például a fül-orr-gégészet, a szemészet, a bőrgyógyászat, mert e szakágakban fantasztikusat fejlődött az egészségügyi technika és technológia, s így a meglévő kapacitásnak csupán 60-70 százaléka kihasznált. A szakközgazdász amondó: a teljes egészségügyi ellátórendszert kell egyben áttekinteni, nem lehet „kivenni” a kórházakat csupán, mert a háziorvosi és járóbeteg-ellátással alkotnak szerves egységet. A háziorvosok nálunk a „gyenge láncszem”: egyre nagyobb belőlük a hiány, így a rendszer ma képtelen az egészségvédelem „kapuőri” feladatait teljességgel megoldani. Példa erre: az EU-ban 1200 főre jut egy háziorvos – ez a nemzetközi sztenderd –, minálunk 1800 lakosra. Összességében úgy látja: a párhuzamosságokat kellene az intézmények közt megszüntetni, a lakosság helyi állapota, a népbetegségek „adottságaival”, a térségi ellátás szükséglet felmérésével. Akkor lehetne kórházszámot is csökkenteni. Persze akkor, ha a kórházak „egyéni akciózásai” ezt nem torpedózzák meg. Szóval a kórházszám sok is, kevés is. Nem lettünk okosabbak. Az igazi kórházreform minden jó-rossz elvetélt és elvetett kísérlet után még várat magára. Azért nem kéne megvárni a régi nóta végét: „dőljön ez a vendégfogadó…”

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!