Tartózkodóan Teheránnal




Minél több dolog változik, annál inkább marad minden a régiben – tartja egy francia mondás, s az óvatosság, ahogyan Washingtonban beszélnek az irániakkal csütörtökön lezajlott  nagyhatalmi tárgyalásról  azt jelezheti: Obama Fehér Házában is tartanak attól, hogy Teherán megint kifog rajtuk. Utóvégre két esztendeje a nyugat-európai hatalmak boldogan nyugtázták azt az engedményt (Irán beleegyezését a külföldi – tehát bombagyanút eloszlató – urándúsításba), amit Genfben most újfent megkapott az öt nagyhatalom Teherántól. Akkor is ígéretet  tettek rá az irániak, hogy aztán legfőbb vallási és politikai vezetőjük, Khamenei ajatollah elutasítsa, mint a szuverenitásuk tűrhetetlen megsértését. S most megint megígérték. Hogy másnap teheráni kormánytisztviselők úgy nyilatkozgassanak, mintha nem ígértek meg volna semmit sem.
Óvatos hát Obama, noha látszólag sikerült kicsikarnia az engedményt, s ezzel igazolnia nyitását, tárgyalási készségét Teherán felé. Hogyne, ha az irániak valóban készek „átláthatóvá” tenni nukleáris programjukat, beengedik a nemzetközi atomellenőröket titkos létesítményükbe is, akkor akár diadalt is ülhetne az elnök és csapata. Hiszen akkor sikerül elhárítani a nagy veszélyt, Teherán atombombáját, s vele a találgatott izraeli megelőző katonai csapást is, amelynek következményei kiszámíthatatlanok (miként persze egy atomhatalommá váló Irán hatása is a közelebbi és távolabbi térségre). De mi van akkor, ha az irániak ismét kihátrálnak engedményeikből, miután elérték, hogy sor került – az általuk folyton követelt – kétoldalú párbeszédre is az amerikaiakkal? Ki időt nyer, életet nyer, s a meglehetősen sarokba szorult – nagyhatalmi egységfronttal és hazai hátországának megingásával szembenéző – Khamenei-Ahmedinezsád rezsim netán csupán időt akar húzni az alkudozás elhúzásával, meg az ígéretek teljesítésének elszabotálásával. Nem oktalanul számítva arra, hogy e mostani engedménylátszattal sikerülhet megbonatniuk a nagyhatalmi egységet, s akként elhárítaniuk a most fenyegető szankciókat, hogy aztán újul erővel folytassák bombaprogramjukat. Obama nem véletlenül hangsúlyozta baljós éllel, hogy „nem tárgyalunk pusztán a tárgyalások kedvéért”. Ha valaki, ő csak sejti, hogy mennyi idő lehet hátra addig, amíg az irániak képesek megcsinálni bombájukat, s ily módon – miként pár éve az észak-koreaiak tették – kész helyzet elé állítani a világot.
Természetesen egy diktatórikus rezsim esetében nem szabad kizárni, hogy nem a tárgyalás a taktika, hanem annak hazai tálalása, hiszen kivált egy vallási ideológián alapuló rendszer számára ördögtől való a kompromisszum elve is. S a meggyengült rezsim próbálhatja keménységét fitogtatni – házi használatra. Így tehát valós következtetéseket csak akkor lehet majd levonni, ha arra az ellenőrzésre sor is kerül, méghozzá a hajdani Szaddám-rezsimet jellemző folytonos kibúvási próbálkozások nélkül. S az uránt is tényleg külföldre viszik dúsítani.

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!