Kizsigerelés a köz- és a maszek étkeztetés perifériáján

Hallottam én már ilyenről korábban is: A vidéki, csárdai pincér panaszolta: olyan hosszú és kegyetlen műszakokat „nyomnak le” napról napra, hétről hétre – nyáron természetesen szinte szabadnap nélkül –, hogy finoman szólva, belefűlik már a lábuk a zárt, feszes csizmába (kötelező a magyaros csizma, a szabadban ugyancsak abban járnak a legmelegebb időszakban is).
Az imént említett ismerősöm meglett asszony, immár nyugdíj felé halad, ahogy mondja: olyan konyhán dolgoznak, amit egy éve privatizált ki a szociális otthonból a vállalkozó. Csak az étkeztetést magánosította, ebben még van pénz (az idősek, a nyomorultak ápolásának magánosítása persze senkinek sem jut eszébe egy-egy ilyen intézménynél). A konyhán korábban és most is, a néhány külső ebédelővel együtt, mintegy 280-300 személyre főznek. Az „átkosban” – most tessék megkapaszkodni munkaügyesek, szociológusok, írók, szakértők! – ez a konyha 14-15 emberrel dolgozott, most jó, ha 6-7-nek ad munkát, ami, mármint a munka, nem kevesebb. Aki ide bekerül, örül, hogy egyáltalán felvették. Az persze érdekes „mentalitása” a mi kis új/vad kapitalizmusunknak, hogy egy ideig ebben a szakmában is nehezen megy az elhelyezkedés, ám 2-3 hónap múlva a munkavezető könnyen kijelenti, hogy akinek nem tetszik itt dolgozni, az elmehet!
Hogy a munka mennyire tetszik, arról is van most már fogalmam, miután ahányszor találkozunk (mert még nem rúgták ki ismerősömet), annyiszor és olyan panasz árad belőle, amivel sem munkaügyesek, sem ellenőrök, sem egészségőrök, sem feministák, sem a közétkeztetési szakma krémje tudtommal nem foglalkozik.
Az, hogy ilyen konyhákból jó néhányat átmenetileg, vagy tartósan csak tanfolyamot végzett élelmezési szakik, „szaktársnők” vezetnek, sokáig fel sem tűnik. Ezektől sem, de a tulajdonos-vállalkozó által több konyhára baráti megbízással kinevezett nem szakmabeli területfelelősöktől, és a konyhavezetőktől sem várható el, hogy értsenek a munkaszervezéshez, és ha értenek is valamit, a réginél ötven százalékkal kevesebb alkalmazottal nehezen teljesítik, amit rájuk bíztak.
A nehezen azt is jelenti, hogy az ilyen közép, vagy nagyobbacska konyhákon – mint az övékén is – csak nők dolgoznak. Ennek azért van jelentősége, mert tökéletesen elvárható volna, hogy legalább egy-két férfi segítse a munkát, hiszen ekkora konyhákon 20-30 kilós lábasokat, üstöket és más edényeket, a beérkező liszteszsákokat, vagy a mélyládás árukat kell a szerencsétlen nőknek naponta mozgatni, akár mázsaszám.
Ismerősöm kolléganői is hasonlókról számolnak be: a munkanélküliség korszakában a munkahelyeket többnyire alig, vagy meg sem látogató tulajdonos-ügyvezető csak a megbízottja útján értesülhet az „egység” dolgairól. Arról valószínűleg egyáltalán nem, hiszen jó, ha a munkaügyi ellenőrük két-három évenként járnak az ilyen konyhákon, hogy láthassák, van-e szabálytalan foglalkoztatás, ideértve azt, hogy a fizetetlen túlórákon, vasárnapi pótlékhiányos napokon megfáradt lányok, asszonyok testi épsége nincs-e veszélyben.
Egy ideje fokozott figyelemmel kísértem nemcsak ismerősöm panaszait, így az utóbbi időben döbbentem rá, hogy a köz-, meg a szociális étkeztetésben szorgalmasan dolgozó asszonyok igen jelentős része az átlagosnál nagyobb áldozatot hoz. Sokkal jobban oda kellene figyelni rájuk!

Kaposi Pál, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!