Mit adott nekem a rendszerváltás?

Itt van számunkra a nagy lehetőség, csak élni kell vele – gondoltam akkor –, és mindenki egyenlő lesz, minden jogszerűen megy ezután, a „szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”. Igen ez az, amire vártam, és még az én életemben lesz alkalmam meggyőződni az igazi demokráciá-ról, a jogállamról. Megköszönöm a sorsnak, hogy ilyen szerencsém volt!   
Az első – és már a kezdettől sem eufórikus – évek után már jelentkeztek a döccenők is. Azok a valamikori igazi MSZMP-, KISZ-vezetők, -tagok, akik megérezve a „veszélyt”, vagy éppen helyzetükből adódóan „tájékozottabbak” lévén, szinte tömegesen vonultak át a másik térfélre, ahonnan aztán már egészen más igét hirdettek. Meglepődve hallottam, hogyan lettek ők az igazi demokrácia hívei és szószólói. Nem ismerve vagy feledve az alapvető emberi tisztességet, még ők voltak azok, akik leginkább pocskondiázták a régi rendszert. És egyre hatalmasabb lett az eltérés számomra a várt, remélt jogállam és szabadság, valamint életem, életünk valós tartalma között.
Szinte nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Eltűnt a nyugalom, a biztonság az életemből, életünkből. Felforgattak mindent, akár volt értelme, akár nem. A szavaknak elveszett a súlya, a demagógia elöntött mindent az országban. Újraéledt a nacionalizmus, a rasszizmus, megjelentek a sohasem kívánt önszerveződésű „rendtartó” erők. Országunk, Szent István népe darabjaira hullott. Akiknek a baloldali eszméket kellene védeni, támogatni a tőke leghűségesebb kiszolgálói lettek, a liberalizmusnak az a válfaja, amely nálunk lépett működésbe, inkább a mesék világába való semmint a közéletbe. És a társadalom minden szférájában uralkodó lett a korrupció.
Az ügyészség a rendőrségre, a rendőrség a jogrendszerre, az államfő a szocialista pártra, a koalíciós partner a másik koalíciós partnerre mutogat. Semmi nem megy rendben, csak minden romlik egyre tovább, áttekinthetetlen és zavaros lett az országunk! Csak az autókból lett egyre több az utakon, és mindent, mindent leírhattunk, elmondhattunk, kimondhattunk. Ma már ott tartunk, hogy szinte napi „harcban” állunk a szomszédos népekkel. És a legnagyobb baj, hogy ismét van mitől félnem, félnünk! Ezek, mint az álmodozót ért hatalmas pofon józanítottak ki. Ez a demokrácia? Ez a jogállam? Ha ez, akkor irány vissza, mert egy bársonyos diktatúra még ennél is jobb! Csak közbevetve jegyzem meg, hogy éppen ezt a zűrzavart lovagolja meg ma a legnagyobb ellenzéki párt, és talán ezért talál termékeny talajra a demagógiájuk! Ebben az áldatlan légkörben, harcban új generációk születnek és nőnek fel, és ők már ezt ismerik, ők már a harc gyermekei lesznek. Ők adják majd – de lehet, hogy már ma is – ünnepségeink utcai harcosait. Ezek után én a demokrácia híve, őszinte várója és támogatója mit tegyek? Várjak teljesen reménytelenül vagy tegyek úgy, mint Madách mondta! „E hitvány korban, megvénült kebelnek, csak a mámor teremt-e nagyot?”
Ungvári Imre, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!