Kedves Naplóm!

Határozottan nemet mondtam. Arra gondoltam, hogy mi öröme lehet másoknak abban, hogy én öregszem. Ha évről évre fiatalabb lennék, az igen! Arra, esküszöm, vendégeket hívnék, hogy lássanak csodát – engem –, milyen szép csecsemővé cseperedtem az évek során.
Meg aztán, az az igazság, hogy nem vagyok ünneplős típus. Ha véletlenül előfordulok egy esküvőn vagy halotti toron, tőlem annyit sem hallani, hogy „ihaj”, a „tyuhajról” már nem is beszélve.
De nincs lelkiismeret-furdalásom, mert ahogy látom, tapasztalom, mifelénk szinte senki nem tud ünnepelni. Az úgynevezett rendszerváltás előtt magunkban titkon röhögve emlékeztünk meg november hetedikéről vagy a nőnapokon ajándékba adott nektár sörről és mignonról.
Aztán az elmúlt húsz év átrendezte a megemlékezések programját. Délelőtt zászlófelvonások, este utcakőfelszedés, gyújtogatás, kis és nagy balhék – a rendőrség asszisztálásával.
Ezeken a „jeles” napokon az emberek többsége bezárkózik, vagy vidékre, esetleg külföldre utazik, hogy minél távolabb legyen az „ünneplés” zajától.
Aztán vannak még a kiemelt névnapok – Laci, Feri, Kati, Erzsi vagy szabadon választott –, amikor és ahol jól be lehet rúgni. Színházi berkekben szokásos még a premiereket követő bankett, ahol egymást öleli, csókolja, gratulálja boldog-boldogtalan – az utóbbiakból van több, akik boldogságot színlelve irigylik és utálják a sikeres főszereplőket.
Persze az eddig leírtakkal nem azt akarom sugallni, hogy nem kell néha egy pillanatra megállni, esetleg visszanézni a mögöttünk hagyott évekre, eredményekre, netán sikerekre.
No, szóval minden ünneplés nélkül, csak úgy tényszerűen rögzítem: ez a 200. „Kedves Naplóm!”. Köszönöm azoknak, akik el is olvasták…  

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!