Lankadatlan legendagyártók

S persze születnek újak a rendszerváltozás óta is, amelyeket szintén konok következetességgel ismételgetnek, bele akarván verni új nemzedékeik fejébe, mit sem törődve a cáfolatokkal. Nyilván fontosabb a politikai haszonszerzés, mint a szakmai tisztesség.
Éppen két éve jelent meg cikkem az Élet és Irodalom hasábjain arról, hogy kitartóan él az 1990-ben Csoóri által (a Nappali hold című könyvében) útjára bocsátott hamis legenda a lakitelki találkozót antiszemitának minősítő New York Timesról. S mit olvasok a héten a Magyar Hírlapban: „Valójában 1987-ben, már a lakitelki találkozó másnapján olyan cikk jelent meg a New York Times hasábjain, amely szerint antiszemita felhangok és kirohanások jellemezték a tanácskozást”. Amint az És-ben kimutattam, Csoóri elé nem tehettek „másnap” ilyen cikket, mivel a lap csupán hetek múltán – és elsősorban a nagyon pozitívan bemutatott Pozsgay fórumaként tálalva – írt a lakitelki találkozóról, s szervezőiről, „akiket »populistának« neveznek. Az ő törekvésüket inkább nacionalistának, mint liberálisnak tekintik”. Az amerikai újságíró a „népiek” megjelölést próbálta populistaként érthetővé tenni olvasóinak, s persze nem tehet róla, hogy az angol nem ismeri a mi eufémizmusunkat, s neki a nemzeti bizony csak nationalist. Miként a New York Times sem tehetett arról, hogy alighanem egy amerikai magyar „fordította le”, avagy inkább „értelmezte” Csoóriéknak a szöveget (meg is jegyeztem És-cikkemben, hogy a New York Timesnak nem szokása „kódolt nyelven”, pláne a sorok között írni, ha valamit antiszemitának tart, annak is nevezi). 
Hiába szántam rá időt, s tisztáztam aprólékosan, a szövegeket kínos pontossággal idézve, a legenda, lám, lankadatlanul tovább él. Miként a többi is. Bánó megnyerhette perét jogerősen, a vele és az Egyenleggel szembeni rágalom tartja magát, s „muszterezik” ma is, ahol csak lehet. Vásárhelyi Mária több cikkben is cáfolta a neki tulajdonított „lámpaernyős” kijelentést, sőt ő is megnyerte perét egyik rágalmazójával szemben, aki előzőleg teátrálisan követelte, hogy a pervesztes kérjen nagy nyilvánosság előtt bocsánatot, majd – miután veszített – ez esze ágában sem volt. Csak e héten több internetes beírásban olvastam (és az évek során sok ezerszer) ezt a hamis vádat is, amely szintén máig be-becsusszan jobboldali publicisztikákba is. Ha meggondoljuk, hogy Károlyi hadügyminiszterének, Lindnernek 1918-as kifakadását („nem akarok több katonát látni”) nemcsak a húszas-harmincas évek jobboldali sajtója torzította el, hanem – a néhai Szabó Miklós alapos magyarázata ellenére – a mai is kedvtelve teszi, akkor látható, hogy valóban semmi esély elvenni tőlük e gumicsontokat.
Hiszen nemhogy valamely balliberális újság cáfolatára hánynak fittyet, hanem a saját lapjukban megjelentre is. Szintén legendássá vált jobboldali szemrehányás, hogy az első szabadon választott kormány 1990 májusi eskütételéről a televízió átkapcsolt „egy futballmeccsre”. Történetesen a BEK-döntőre, de ez mellékes, noha az lett volna igazán kormányellenes húzás, ha azt csonkítják meg… Akárhogyan is: két évtizede ismétlődő vád az álnok – és ugye a médiára rátelepülő – balliberálisok ellen az akkori döntés. Pedig a kilencvenes években az Új Magyarország egyik, a meccsközvetítő Vitrayval készült interjújában a jobboldaliak csak olvashatták, hogy azt a döntést akkor ügyeletes tévéfőnökként egyik kedvencük, Chrudinák hozta (a fentebb említett okból amúgy helyeselhetően). Mellesleg máig nem értem, hogy a köztévé már akkor is létező két csatornája közt miért nem lehetett megosztani: az egyiken eskütétel, a másikon meccs.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!